Az önmegtermékenyítés elkerülésének módjai

Habár az önsterilitás kétségtelenül megfelelő módja a genetikai leromlás kivédésének, mégis számos faj megtartja az önmegporzás lehetőségét arra az esetre, ha valamilyen okból nem kerülne sor xenogámiára. Ebben az esetben az önmegtermékenyítés esélyét csökkentő lehetőségeket figyelhetünk meg a növényen. Ezek egyike például a dichogámia, amikor időbeli eltérés figyelhető meg a bibe és a portokok beérése között (szemben a homogám fajokkal, ahol a két esemény egybeesik). A proterandrikus (nőelőző) fajok esetében a porzók érnek korábban (pl. Fabaceae [hüvelyesek], Apiaceae [ernyősök], Asteraceae [fészkesek] családok, Tilia [hárs], Campanula [harangvirág] nemzetségek), míg a proteroginikus (hímelőző) fajoknak a bibéje válik korábban fogékonnyá a megporzásra (pl. Solanaceae [burgonyafélék] családja, Malus [alma], Pyrus [körte] nemzetségek). Egy másik lehetőség, ha a porzók és a termő térbeli helyzete gátolja az önmegporzást (herkogámia). További lehetséges módszer, ha különböző bibeszál- illetve porzószál-hosszúságú virágok fordulnak elő a fajon belül. Ez a heterosztília jelensége. A különböző változatok száma alapján beszélhetünk heterodisztíliáról (ha két különböző bibeszálú típus van, pl. a Primulaceae családban [kankalinfélék], vagy az Oxalis [madársóska] nemzetségben) vagy heterotrisztíliáról (ha háromféle bibeszálhossz fordul elő, pl. a Lythraceae családban [füzényfélék]). Heterosztíliás fajok esetében nektárium felé törekvő a rovarok testén különböző helyen tapadnak meg a hosszabb illetve a rövidebb filamentumú porzókból származó pollenek. Ezért szükségszerű, hogy a hosszú porzószálú portokok pollenje a hosszú bibeszálú termőre kerül, míg a rövidebb porzóké a virágban mélyebben elhelyezkedő bibére. Egyazon virágon belül tehát nem történhet megporzás.