A csilló és az ostor felépítése, működése

A csilló (ostor) kihorgonyzása a sejtplazma felé az ún. alapi testtel történik, amelynek elsődleges feladata a csillóban vagy ostorban futó mikrotubulusok szétcsúszásának megakadályozása. (A két sejtalkotó molekuláris felépítése azonos és működésük elve is alapvetően megegyezik, de az ostorok hosszabbak és egy-egy sejten csak néhány darab található belőlük, szemben a rövidebb, a sejtek felszínének nagy részét beborító csillókkal.) A csillókban/ostorokban futó mikrotubulusok felszínéhez kovalensen olyan motorfehérjék kötődnek, amelyek a szomszédos mikrotubulus-szál felületén képesek elmozdulni. A csilló/ostor lecsapásakor ezek a motorfehérjék hozzákapcsolódnak a mellettük futó mikrotubulushoz és elindulnak rajta az alapi test felé. Ez az elmozdulás elvileg a szomszédos mikrotubulusok szétcsúszását eredményezné, amit azonban az alapi test nem enged meg. Ehelyett a csillóban levő mikrotubulusrendszer elhajlik, azaz maga a csilló is lecsap.

A prokarióta sejteken is találunk csillókat illetve ostorokat, ám ezek felépítése alapvetően eltér az eukarióta csillók szerkezetétől. A bakteriocsillók valójában a sejthártyában kihorgonyzott fehérjefonalak, amelyek nem állnak kapcsolatban sejtvázzal, és a sejthártya sem borítja be őket.

Az eukarióta sejtek harmadik jellegzetes mozgási mechanizmusa, az állábas mozgás, ami szintén a sejtvázhoz kötődő életjelenség. Alapja az aktinmolekulák fonalakká kapcsolódásának (polimerizációjának) és az aktinfonalak szétesésének (depolimerizációjának) dinamikus egyensúlya.