A sztéletípusok

A szállítóelemek egymáshoz viszonyított helyzete alapján különböző sztéletípusokat különböztetünk meg egymástól. A legősibb állapot az első szárazföldi ősharasztoknál kialakult ún. protosztéle, amelynek középvonalában zárt xilemet találunk, és ezt veszi körül a floem. Amennyiben a protosztéle keresztmetszetén a xilem kör alakban tűnik elő haplosztéléről (pl. Selaginella [csipkeharaszt]), ha csillag alakban rendeződik aktinosztéléről (pl. Psilotum [csupaszpáfrány]) ha pedig lemezekre tagolódva helyezkedik el a floemen belül, plektosztéléről (pl. Lycopodium [korpafű]) beszélünk. A protosztéle farészében az evolúció következő lépéseként megjelent a bélszövet (ill. a bélüreg); így alakult ki a szifonosztéle. Amennyiben a bélszövet körül összefüggő xilem-, azon kívül pedig összefüggő floemgyűrűt találunk, ektofloikus szifonosztéléről beszélünk, míg az ún. amfifloikus szifonosztéle (szolenosztéle) esetében (pl. Marsilea [mételyfű]), a xilem gyűrűjén belül egy második, összefüggő háncsgyűrű helyezkedik el. Az ektofloikus szifonosztéle feldarabolódásával vezethető le a zárvatermők nagy részére jellemző eusztéle, amelyben a kollaterális szállítónyalábok – keresztmetszetben – szabályos körökben helyezkednek el (ebből másodlagosan bikollaterális nyalábok ill. koncentrikus nyalábok is létrejöhettek). A szolenosztéle feldarabolódásával bikollaterális nyalábokból álló eusztéle vezethető le, amelynek nyalábjai a háncsrész xilem körüli záródásával származtatható amfikribrális nyalábokat tartalmaznak. Ez a diktiosztéle (polisztéle), a különféle páfrányok szárának jellemző sztéletípusa. A Liliopsida osztályban [egyszikűek] gyakori, hogy a szállítónyalábok szórtan állnak a szár keresztmetszetén; ezt a sztéletípust nevezzük ataktosztélének.

A sztéletípusok és leszármazási kapcsolataik.