A magyar dísznövénytermesztés múltja, jelene és tendenciái

Szerzők: Honfi Péter – Steiner Márk

A dísznövénytermesztés fogalma, főbb alágazatai

A dísznövénytermesztés a kertészet azon ágazata, amely olyan növények szaporításával, nevelésével és értékesítésével foglalkozik, melyeknek fő értékét megjelenésük, díszítőértékük adja, így nem fogyasztási, hanem esztétikai célokat szolgálnak. A pusztán esztétikai funkción kívül azonban rendkívül fontos szerepük van az emberi környezet kialakításában, a környezet élhetőbbé, természetesebbé tételében. Értékük az urbanizáció miatt egyre inkább nő, a városokban élő népesség életében a rekreációs területek, parkok, zöldfelületek létesítése, vagy akár belső terek növényekkel való díszítése ma már rendkívül fontos szerepet játszik.

A dísznövénytermesztés két fő alágazata a szabadföldi és a növényházi dísznövénytermesztés, melyek szintén szerteágazó tevékenységeket ölelnek fel.

A szabadföldi dísznövénytermesztés fő területei:

• a díszfaiskolai termesztés, díszfák és díszcserjék előállítása
• a rózsatőtermesztés, mely tulajdonképpen egy speciális díszfaiskolai kultúra, de jelentősége miatt külön területet képez,
• az évelőtő-termesztés,
• a virághagyma-termesztés,
• a virágmagtermesztés,
• a szabadföldi vágottvirág-termesztés,
• a szárazvirág-termesztés, valamint
• a szabadföldi cserepes termesztés és virágpalánta-előállítás (főként cserepes krizantém és kétnyári palánták).

A növényházi termesztés fő területei:

• a vágottvirág- és vágottzöld-termesztés,
• a cserepes virágos és levéldísznövények előállítása,
• az egy- és kétnyári dísznövények palántanevelése,
• a díszfaiskolai szaporítóanyagok előállítása.

Jelen tananyagban nem vállalkozhatunk a teljes dísznövénytermesztés spektrumát felölelő, részletes bemutatásra, igyekszünk inkább képet adni az ágazat fontosabb hazai területeiről, a napjainkban alkalmazott korszerű technológiákról és a tapasztalható trendekről, tendenciákról.

A dísznövénytermesztés kezdetei, a dísznövénytermesztés kialakulása

A tudatos dísznövénytermesztés kezdetei bizonytalanul régre, az ókorba nyúlnak vissza, jóllehet a szép iránti igény feltehetően már korábban, az őskorban is megjelenhetett, az a szocializálódó emberrel egyidős lehet. A termesztés kezdeteinek pontos meghatározása azért is nehéz, mert kezdetben minden valószínűség szerint a haszonnövények kettős hasznosításával került sor „dísznövények” alkalmazására is.

Nem kétséges, hogy a dísznövények termesztésének története is az ókori civilizációkhoz köthető leginkább. Az írásos emlékek alapján Egyiptom, Kína és Mezopotámia lehettek a díszkertészet bölcsői is.

II. Ramszesz fáraó és felesége Nefertiti lótuszvirágot ajándékoznak Ízisz istennőnek

Az egyiptomiak már évszázadokkal időszámításunk előtt nagy mennyiségben adományoztak virágcsokrokat a templomoknak, az ilyen volumenű felhasználás pedig valamilyen termesztést feltételez. Legkedveltebb viráguk az Ízisz istennőt megtestesítő lótusz (Nymphaea coerulea) volt, de a liliom és a rózsa is ismert volt már ebben az időben. A római kultúra szintén nagy becsben tartott egyes virágokat, sőt Pompeji romjainál már kertészetek nyomaira is ráleltek. A Római Birodalom térhódításával Európa-szerte elterjed a virágkultusz, a dísznövények termesztésének mesterségével együtt.

Nymphaea coerulea - lótusz

A középkorban főként a kolostorok és várak udvaraiban, ezeken a védett területeken folyt a kertészeti termesztés, így a dísznövénytermesztés is. A gyümölcsök, gyógynövények és zöldségek között megtalálhatóak voltak a legrégebbi múltra visszatekintő dísznövények is, és innen kerültek ki a lakosság saját kertjeibe, a parasztkertekbe és jobbágyi udvarokra.

A török hódítás, majd a nagy földrajzi felfedezések kora számtalan új fajjal gazdagította a kertészeti termesztés, és ezzel a dísznövénytermesztés spektrumát is. A hódítók, utazók és felfedezők számos Európában eddig ismeretlen növényt hoztak magukkal, a fejlődő technika pedig megteremtette az utazás közben és után az értékes ritkaságok megtartásának lehetőségét. A főúri kertészetekben és botanikus kertekben ekkor létesültek az első üvegházak, ahol komoly egzotikus gyűjtemények alakultak ki.

Pálmaház a Schönbrunni botanikus Kertben

Erre az időszakra tehető a fő európai termesztő- és nemesítő központok kialakulása a Földközi-tenger partvidékén (Itália és Franciaország), valamint Hollandiában, Németországban és Angliában.

A magyarországi dísznövénytermesztés kezdetei és fejlődése

A hazai dísznövénytermesztés történetét 4 nagyobb időszakra oszthatjuk:

• a kezdetektől 1880-ig,
• 1880-tól a második világháborúig,
• a második világháborútól a rendszerváltásig, valamint
• a rendszerváltástól napjainkig

tartó szakasz különíthető el.

A kezdetek

Magyarország dísznövénytermesztésének történetében az európai történethez hasonlóan első helyen említendő a római hódítások kora, feltehetően erre a területre is ekkor kerültek az első, Kárpát-medencében eredetileg nem honos dísznövények. A honfoglalás után, az Árpád-ház uralkodása alatt az oklevelek „hortusai” (kertjei) árulkodnak a kezdeti termesztés kialakulásáról. Ekkor alakultak ki a messze földön híres középkori kolostorkertek.

A virágkultusz és a dísznövénytermesztés tovább fejlődött az Anjou- és Hunyadi-kor éveiben, a kor írásos emlékeiből ismert, hogy Mátyás király visegrádi függőkertjei Európa-szerte híresek voltak.

A török hódítás és uralom korszaka alatt hazánk kertjei jelentős pusztuláson mentek keresztül, a folyamatos harcok természetesen nem kedveztek a kertészeti termesztésnek. A hódítók azonban számos olyan növényt hoztak magukkal, melyek mára a mindennapok részévé, vezető kultúrává váltak. Így került hazánkba Busbecq-nek köszönhetően a tulipán is. Ugyanebben az időszakban a Magyar Királyság területén már elkülönült a dísznövénytermesztés és a zöldségek, gyümölcsök termesztése. Ennek a korszaknak a kiemelkedő első magyar nyelvű kertészeti munkája Lippay János: Posoni Kert című műve, amelyben már számos dísznövény leírása és korabeli termesztéstechnológiájának ismertetése is szerepel.

Lippay János 1664-es Posoni Kert című, háromkötetes könyve az első magyar nyelvű szakirodalom

Hazánkban is divattá vált a növénygyűjtés, a főurak egymással versengve gyűjtötték a ritkaságokat, a XVII-XVIII. századra több igényes és gazdag növénygyűjtemény jött létre az uradalmi kertészetekben.

A XIX. századra a dísznövénytermesztés faj- és fajtagazdagsága megközelítette a mait, és jócskán túl is szárnyalta néhány későbbi korszakét. 1823-ban az Esterházy herceg kismartoni kertészetében több mint 3000 fajt, illetve fajtát tartottak nyilván. Az akkoriban újdonságnak számító muskátli fajokból és fajtákból már 50-félét találhattunk meg az Osztrák-Magyar Monarchia kezdetleges növényházaiban.

A hazai dísznövénytermesztés fejlődése 1880-tól a II. világháborúig

A polgárosodás folyamata Magyarországon csak az 1880-as évektől erősödött fel. Ebben a korszakban a dísznövénytermesztés fejlesztése olyan alapokon nyugodott, mint a Budai Királyi Várkertészet, az Egyetemi Füvészkert, vagy egyes főúri kertek (pl. Esterházy, Festetics). A fejlődésre nagy hatással vannak az itt foglalkoztatott osztrák és cseh szakemberek.

Erre az időszakra tehető híres parkok és kertek létrejötte is, az ekkor alapított kertek számos egzótát, növénykülönlegességet is neveltek. Ekkor alapították például a Budai (1893-94), a Kámoni (1892-től)  és a Szarvasi Arborétum (1890-es évek) , valamint a Vácrátóti Botanikus Kert elődeit, és ugyanekkor kezdődött meg a kertészeti közép- és felsőfokú oktatás.

A budai Arborétum, a Magyar Királyi Tanintézet területének rendezési terve, az épületek, az üvegházak, az ültetvények, a Felső Kert és a Dyztér ábrázolásával (Terv: Räde Károly, 1893)

Az erősödő polgárosodási folyamatnak köszönhetően a városok lélekszáma rendkívüli mértékben megnőtt, a lakosság egyre nagyobb hányada élt városokban, és nélkülözte a saját kert „luxusát”. Erre válaszul jöttek létre a városok virágigényét ellátó kisebb-nagyobb dísznövénytermesztő üzemek elsősorban Budapest, és egyéb nagyvárosok peremén. Az első világháború után csak az 1930-as évektől indult meg újra a magán- és uradalmi kertészetek fejlődése. Ezek közül a többnyire családi kézben lévő díszkertészeti üzemek közül néhány már külkereskedelmet is folytatott, legismertebbek a Kellner Kertészet (Budapest), a Deutsch Kertészet (Hatvan), Corchus Kertészet (Hatvan), a Czeglédi Nagy család kertészete (Hódmezővásárhely) és a Kovács Kertészet (Szentendre) voltak. A termesztés a kor általános színvonalán folyt, egy-egy üzem üvegházi felülete 1000-5000 m2 volt, a kertészetek között ekkor is voltak zöldségtermesztéssel is foglalkozó, vegyes üzemek. Kiemelkedő volt a korszakban a virágmagtermesztés (Mauthner, Monori), mely a hazai klímán eredményesebben, biztonságosabban végezhető, mint Nyugat-Európában.

Az 1874-ben alapított Mauthner Kertészet 1937-es magárjegyzéke

A második világháborútól a rendszerváltásig A második világháború alatt az üvegházi felületek teljesen tönkrementek, az üzemi dísznövénytermesztés gyakorlatilag teljesen megszűnt. A háború után újra megváltozott a dísznövénytermesztés helyzete, a helyreállítás éveiben a díszkertészet természetszerűleg háttérbe szorult.

Ezt követően, az 1940-es évek végén, 1950-es évek elején először a korábbi, kisüzemi és magán kertészeteken alapuló termesztés indult újra, de ezt a szektort sem kerülhette el az államosítás, ezekből a kertészetekből alakultak a nagyüzemek: állami gazdaságok és termelőszövetkezetek. A termesztés gyakran zöldségtermesztéssel kombinálva zajlott, jellemző volt a szabadföldi vágottvirág-kultúrák (Chabaud szegfű, őszirózsa, kardvirág) és a dísznövényvetőmag-termesztés fellendülése.

Nagyüzemi kardvirág-termesztés exportra az 1950-es években a szegedi Kertészeti Vállalat területén. (Forrás: Domokos, 1967)

Az 1950-es évek elején a nagyvárosok mellett – elsősorban a zöldségtermesztés fejlesztésére adott hiteleknek köszönhetően – nagyobb üvegházi felületek jöttek létre. Az átlagos üzemméret 1000-2000 m2 volt, az alkalmazott üvegház-típus a melegágyi ablakkal fedett „gyulai blokk” rendszer , kiegészítve hagyományos melegágyi ablakokkal.

Senecio cruentus magtermesztése fűthető hollandágyban a békéscsabai Kertimag Termesztő Vállalatnál. (Forrás: Domokos, 1967)

Fejlődésnek indult a növényházi szegfű- és a hagyományos krizantémtermesztés, valamint a téli pihentetéssel nevelt rózsa előállítása.

Az 1960-es évek elejétől elsősorban a kisebb energiaigényű kultúrák, ezek kutatása felé fordult a hazai termesztés, valamint a technológiák (tápanyag-utánpótlás, közegproblémák megoldása) fejlesztése, gazdaságosabbá tétele volt a kutatások fő célja. Az évtized végén (újabb hitelek felhasználásával) nagyfelületű üvegházi termesztőlétesítmények jöttek létre, az adott kor színvonalán kimondottan fejlett technológiák és újítások megvalósításával. Ebben az időszakban létesültek a részben termálvízzel fűtött dél-magyarországi és Győr környéki üzemek. Összesen kb. 32 hektár új növényházi felület épült, ami már exportra való termelésre is lehetőséget adott. Mindazonáltal a rendszerváltásig a termesztést az önellátás és az – elsősorban a KGST-blokkon belüli – kereskedelem jellemezte. A dísznövénytermékeket az 1980-as évek végéig 40 % védővám védte, ami a rendszerváltás után fokozatosan megszűnt. Az életszínvonal növekedésével a termesztés volumene és a termesztőfelület egyaránt folyamatosan növekedett.

Az 1970-es évektől – immár állami hitelek nélkül – további újabb 30 hektár dísznövénytermesztő-felület létesült, az elavult felületek egyre kisebbek voltak. Megkezdődött a fólia alatti termesztés, létrejöttek az akkori elnevezéssel élve IDR-nek (Iparszerű Dísznövénytermesztési Rendszernek) nevezett technológiai struktúrák.

Vágottkrizantém-termesztés süllyesztett üvegházban az 1970-es évek végén

Cserepes krizantém dugványtermesztés az 1970-es évek végén

A rendszerváltástól napjainkig

A rendszerváltás (1989-90) után a dísznövények külkereskedelmét már nem csak az ezzel a joggal felruházott vállalatok bonyolíthatták, a hazai piacokon egyre nagyobb mennyiségben jelent meg a nyugat-európai és más tájakról származó import. Az új fajták, technológiák bekerülése élénkítette ugyan a hazai termesztést, a védővámok fokozatos leépítésével azonban a versenyképesség erőteljesen romlott. Tovább rontotta a helyzetet, hogy erre az időre a hazai növényházi technológiák nagyrészt elavultak, üzemeltetésük gazdaságtalanná vált. Az elavult üvegházi felületek egy részén felhagytak a termesztéssel, a fóliás termesztés azonban jelentősen nőtt, részben azért, mert több zöldségtermesztő üzem tért át dísznövények előállítására. 1994-től újra nőtt az üvegházi felületek nagysága, de sajnos jellemzően Nyugat-Európában már elavultnak számító, bontott üvegházakkal, ami a versenyképességet tekintve szintén kedvezőtlen volt.

Napjainkra a fejlődés irányait a világméretű változások határozzák meg. A termesztés lehetőségeit korlátozza a nagy mennyiségben és viszonylag olcsón behozott import, így csak azok a kultúrák maradhatnak versenyképesek, melyek

• nem, vagy nehezen szállíthatók (törékenyek, érzékenyek, sárgulnak),
• nagy kiterjedésűek vagy nehezek, körülményesen és drágán szállíthatók,
• termesztésükben a helyi piac különleges minőségű árut igényel (pl. más piacokon szokatlan fajtatípusok) vagy rövid időszakra nagy keresletet támaszt,
• hazánk klímáján szabadföldön is előállíthatók, vagy a növényházi termesztésük költséghatékonnyá, gazdaságossá tehető.

Vágottgerbera felszívatása szállítás előtt kartonlapra fűzött virágokkal

Napjainkban a hazai dísznövénytermesztést illetően– központi nyilvántartás hiányában – teljesen megbízható statisztikai adatokkal sajnos nem rendelkezünk, mindazonáltal becslések szerint a szigorúan vett termesztés kb. 10-12 ezer család megélhetését biztosítja, emellett pedig több, mint 5000 virágbolt és több száz kertészeti áruda működik hazánkban.

A magyar dísznövénytermesztés és –nemesítés néhány meghatározó egyénisége

A hazai dísznövénytermesztés történetének ismertetése nem lenne teljes néhány a termesztés alakulását befolyásoló, a fejlesztésekhez hozzájáruló szakember bemutatása nélkül. A következő arcképcsarnok nem teljes, igyekeztünk minden meghatározó korszakból néhány nevesebb szakembert bemutatni, a kezdetektől egészen napjainkig.

Mühle Árpád a XIX. és XX. század fordulójának meghatározó alakja a dísznövénytermesztésben. A krizantém termesztésével kapcsolatban elsőként (saját kiadásban) jelentetett meg magyar nyelvű könyvet (A Chrysantemum tenyésztése – 1902), melyben nyugati tanulmányai útjai során szerzett tapasztalatait ismerteti és számos fajtát is bemutat. Foglalkozott rózsanemesítéssel is, egy 1906-ban kiadott jegyzékében pedig 1100 Canna-változatot sorol fel. 

Illusztráció Mühle Árpád: A Chrysanthemum tenyésztése című, 1907-ben kiadott könyvéből

Gróf Ambrózy-Migazzi István (1869-1933) jogász, dendrológus, botanikus, örökzöldek honosítója és nemesítője. A Malonyai és a Jeli Arborétum megalapítója, az „örökké zöldellő” kertek megvalósítása érdekében számos örökzöld növényt honosított meg és nemesített hazánkban.

Geschwind Rudolf (1829-1910) német rózsatermesztő és –nemesítő. Erdészként tanult és kezdte a pályafutását selmecbánya közelében, majd Korponán, jóllehet magának az erdőgazdaságnak mindig kevés figyelmet szentelt, valódi szenvedélye a rózsák nemesítése volt, több száz fajtát állított elő.

Griger György (1879-1946) kertész, dísznövény-nemesítő. Növényházi kultúrákkal, elsősorban Pelargonium, Canna, Chrysanthemum, Dianthus és Antirrhinum fajtákkal foglalkozott, nevéhez fűződik a nagysikerű muskátlifajta, a Pelargonium hortorum 'Hungaria' előállítása. Száznál több új fajtát nemesített, melyekkel több hazai és nemzetközi kiállításon kitüntetést nyert. 

Az egyik legsikeresebb magyar nemesítésű muskátli a ’Hungária’ fajta volt.

Pohl Ferenc (1883-1961) kertész. 1920 végétől a debreceni városi kertészet vezetője. Javaslatára készült el a hazánkban egyedülálló temető a debreceni Nagyerdőben és a Déri Múzeum előtti süllyesztett kert. Dísz- és gyümölcsfaiskolát, továbbá törzsgyümölcsöst létesített a száraz alföldi viszonyoknak megfelelő fajták kiválasztása és szaporítása céljából. Maradandó munkát fejtett ki a Canna alacsony és gazdag virágzású fajtáinak keresztezésével.

Magyar Gyula (1884-1945) kertészmérnök, növénynemesítő, a II. világháború előtti növénynemesítés kimagasló alakja. Hazai és külföldi tanulmányai után a hazai gyümölcstermesztés és kertészeti nemesítés fellendítésén fáradozott. Új gyümölcsfajtákat, konyhakerti és dísznövényeket nemesített. 1924-től haláláig a Kertészeti Tanintézet előadója volt. Jelentős szakirodalmi munkásságot fejtett ki. Kezdetben főként új dísznövényfajtákat állított elő (1904-1929 között 50 dísznövény- és 2 gyümölcsfajta), 1930-tól zöldségféléket nemesített. Nemesítései közül mai napig kiemelkedő jelentőségű a magyar lonc (Lonicera × tellmanniana) előállítása.

Napjainkban is kedvelt és termesztett világsikerű magyar nemesítés: a magyar lonc (Lonicera × tellmanniana)

A dísznövények közül rózsákkal, évelőkkel, az növényházi kultúrák közül az orchidea-, Billbergia-, bromélia-, ciklámen- és muskátlifajok nemesítésével foglalkozott.

Domokos János (1904-1978) kertészmérnök, egyetemi tanár, kandidátus. A Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetben szerzett oklevelet 1931-ben, majd a budapesti és szegedi tudományegyetemen folytatott növénytani, földtani és őslénytani tanulmányokat. 1933-tól gyakorlatvezető, majd a dendrológia és dísznövénytermesztés előadója volt a Kertészeti Tanintézetben. 1945 után megszervezte a Kertészeti Kutató Intézet dísznövény osztályát; 1950-től 1957-ig ennek osztályvezetője, majd 1957-59-ben az igazgatója. Emellett 1948-tól 1969-ig, nyugdíjazásáig a Kertészeti Egyetem Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszékének vezetője. Munkássága során nagy figyelmet fordított a magyar klímaadottságok kihasználására a hazai termesztésben (pl. a virágmag-termesztésben), a tájba illő kertek kialakítását célzó törekvései is említésre méltók. Számos hazai flórából szelektált magyar díszfa és díszcserje nemesítése fűződik a nevéhez.

Domokos János 1960-ban elismert szelekciója a cserszömörce világoszöld levelű, sárga termésű és őszi lombszínű fajtája a Cotinus coggygria ’Kanári’

Kováts Zoltán (1924-2010) egynyári-nemesítő, címzetes egyetemi tanár, a tudomány doktora. Hazánk nemzetközi sikereket is elért virágnemesítője, aki hat évtizedes munkával számos egynyári fajtát állított elő, melyek a hazai, forró száraz nyarakat kiválóan tűrik. A hazai városok és falvak virágosítására indított mozgalom elkötelezett híve volt, a napjainkban Magyarországon közterületen ültetett fajták sorát köszönhetjük tevékenységének. Fajtái közül legnagyobb elismerést a magyar mályvák (Alcea rosa), a kakastaréjok (Celosia argentea var. plumosa), a borzas kúpvirágok (Rudbeckia hirta) és a bársonyvirágok (Tagetes patula és T. erecta) kapták, de számtalan más fajt is nemesített.

Kováts Zoltán magyar egynyárifajtáinak kiültetése a Margitszigeten

Márk Gergely (1923-) kertészmérnök, rózsanemesítő. Nehéz gyermek- és ifjúkor után 1950-ben szerzett diplomát a Kertészeti Főiskolán, ettől az évtől kezdett el dolgozni Budapesten a Kertészeti Kutató Intézetben. Elsőként összegyűjtötte a hazánkban fellelhető rózsafajtákat, mintegy 1200-1400 taxont, majd külföldről is kezdte a gyűjteményt gyarapítani. Létrehozta a nagy magyar rózsagyűjteményt – az első rozáriumot – a kutatóintézet budatétényi területén. Kiállítások szervezése, a rózsakert irányítása mellett igen komoly nemesítői munkát végzett, amelyet nyugdíjazása után Törökbálinton folytatott. Nemesítői munkásságát több mint 600 törzskönyvezett fajta fémjelzi. Fajtáival nemzetközi kiállításokon is részt vesz és rangos díjakat is elnyert.

Nagy Béla (1929-) kertészmérnök, egyetemi tanár, a mezőgazdasági tudományok doktora. 1959-től a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola oktatója, később, nyugdíjba vonulásáig a Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszék vezetője, 1971-1980 között az egyetem Termesztési Karának dékánja. Tanszékvezetőként új alapokra helyezte a dísznövénytermesztés oktatását: előtérbe került a gazdaságosság, a tudományos megalapozottság és a korábbinál gyakorlatiasabb szemlélet. Volt diákjai ma a szakma vezető szakemberei, mind az állami, mind pedig a magánszektorban. Tudományos és irodalmi munkássága óriási: technológiák kidolgozója, szabadalmai vannak. A hatvanas években például ő vezette be azt a kemokultúrás termesztési módszert, amelyet a szakma napjainkban is tömegesen és jövedelmezően alkalmaz. Számos szakmai és társadalmi testület tagjaként, vezetőségi tagjaként vagy vezetőjeként szerzett érdemeket a kertészet elismerésében.

Nagy Béla egy gyűjtőút alkalmával az ezüsthársak balkáni géncentrumában

Tóth Imre (1932-) kertészmérnök, dendrológus, címzetes egyetemi docens. Pályája kezdetén a Magyar Tudományos Akadémia Botanikai Kutató Intézetében, Vácrátóton tevékenykedett, majd 22 évig vezette a Fővárosi Kertészeti Vállalat díszfaiskoláját. Tapasztalatait 20 éve a kertészeti felsőoktatásban kamatoztatja. Több fajta nemesítésében vett részt, számos dendrológiai könyv szerzője vagy társszerzője, legjelentősebb munkája a 2012-ben megjelent Lomblevelű díszfák, díszcserjék kézikönyve, mely a magyar nyelvű dendrológiai szakirodalom egyedülálló műve, 789 oldalon 911 faj és 1390 fajta részletes ismertetését tárgyalja.

Terpó András és Tóth Imre díszkörte szelekciója, a Pyrus nivalis ’Kartalia’ fiatalon karcsú oszlopos, később tojásdad koronájú fa, gazdagon nyíló, fehér virágokkal.

Retkes József (1936-) kertészmérnök, címzetes egyetemi docens. 1951 óta foglalkozik dísznövényekkel, kezdeti pályáján több alágazatban (egynyáritermesztés, faiskola, erdészeti nemesítés) is megfordult, majd 1970 és 1995 között a Szombathelyi Kertész TSz főkertésze majd főmérnöke volt, jelentősen fejlesztve a nagyvállalatot. Meghonosította a Cymbidium orchidea hazai termesztését, elsőként szervezett virágfuvarokat az országban, és szintén elsőként vezette be üzemi körülmények között a mikroszaporítást. Az 1970-es évektől kezdte meg első cserepes fajtáinak előállítását. Részt vett a rendszerváltás utáni szakmai szövetségek kialakításában, és a Flora Hungaria Virágcsarnok létrehozásában, irányította, segítette a hazai kertészeteknek kedvező folyamatokat. 1995–2004 között, 10 éven át irányította az ország nagykereskedelmi központját, eközben a csarnok területe 0,5 ha-ról 1,5 ha-ra emelkedett, import-zsilipekkel bővült, kezdeményezések születtek a profiltisztításra, valamint a számítógépes értékesítésre. Második nyugdíjba vonulását követően magánnemesítőként és szakmai tanácsadóként napjainkban is aktívan dolgozik.

Schmidt Gábor (1944-2014) kertészmérnök, dendrológus, egyetemi tanár, az MTA doktora. Több évtizedes szakmai pályája a kertészeti felsőoktatáshoz, a Budapesti Corvinus Egyetemhez (illetve elődeihez) köti: 1969-től 2012-ig az intézményben tevékenykedett, oktatási és kutatási tevékenysége mellett több vezető tisztséget (dékánhelyettes, rektorhelyettes) is betöltött, 1991-től 2008-ig a Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszék vezetője, 1975-től 2012-ig a Budai Arborétum szakmai vezetője volt. Több hazai és nemzetközi szakmai szervezet, szerkesztőbizottság és tudományos testület tagja vagy tisztségviselője volt. A dísznövénytermesztés és dendrológia területén hazai szinten a legnagyobb szaktekintélyek közé tartozott, a szakma és a tudomány nemzetközi színterén is ismert és elismert volt. Több mint 40 éves felsőoktatási tapasztalatát mintegy 15 tárgy keretében kamatoztatta, nevéhez fűződik a Díszkertészeti mérnöki mesterszak kidolgozása. Fő kutatási területén, a dísznövények szelekciós nemesítése, honosítása és alkalmazása terén több száz publikációja jelent meg, közöttük egy elfogadott szabadalom és 16 államilag elismert fajta. Mintegy 80 díszfa és díszcserje honosításával foglalkozott melyből 60 került hazánkban is hasznosításra. 

A perzsafa (Parrotia persica) ’Tűzmadár’ fajtáját Schmidt Gábor állította elő 1990-ben. Őszi lombszíne egyedülálló

Tendenciák, jövőbeni kilátások

A növényházi dísznövények a legkényesebb és a legdrágább kertészeti termékek közé tartoznak. Igénylik a „kü­lön­leges” (kondicionált) környezetet és magas áruknál fogva többnyire elviselik a nagy távolságokra való szállítás költ­sé­geit. Az előállításuknál alkalmazott technika és termesztésük vándorlása ezért általában évtizedekkel megelőzi a sza­badföldi dísznövényekét és más növényházi kultúrákét (például a zöldségnövényekét).

Kenyai begónia (Begonia elatior) szaporítóanyag-termesztő üzem. Fotó: Treer András

A klasszikus növényházi dísznövények (trópusi virágok vagy télen hajtatott mérsékelt égövi növények) ter­mesz­té­se – amint az a korábbiakban bemutattuk – kezdetben mindig oda települt, ahol a felhasználó volt: a főúri kastélyok mellé, később pedig a nagy­vá­rosok közelébe. Ez érthető, hiszen az élő virágok nem bírták az akkori kor színvonalán – hajóval, szekérrel vagy vo­nat­tal – végzett több hetes vagy hónapos szállítást. Aki igényelte, csak a közelben tudta előállítani ezeket a növényeket.

Később, ahogy a szállítás egyre gyorsabb és tökéletesebb lett (hűtőkamion, repülőgép), a trópusi virágok ter­mesz­tése fokozatosan „visszavándorolt” oda, ahol a termőhelyi viszonyok optimálisak a számukra.

A folyamat a II. világháború után kezdődött és napjainkig sem fejeződött be. Döntő lökést adott hozzá az 1970-es é­vek energiaár-robbanása. A folyamatot jól szemlélteti az USA növényházi vágottszegfű-termesztésének példája: a II. világháborúig és azt kö­vetően az 1950-es évek elejéig a termesztés a legsűrűbben lakott keleti partra koncentrálódott, a hatalmas városok (New York, Chicago, Cleveland) elérhető közelségébe. Az 1970-es évekre – a szállítás (és hűtőtárolás) fejlődésének e­red­ményeképp – a szegfűtermesztés levonult a hatalmas ország déli részébe, a napsütéses Colorado, Kalifornia és Flo­rida államokba. Itt 1975-ben tetőzött 600 millió szál körüli mennyiséggel, ami akkor még a hazai piac java részét le­fed­te. Ma az USA vágottszegfű-fogyasztása az egy milliárd szálat közelíti. E mennyiség 95 %-át azonban Dél-Ame­ri­ká­ból (főleg Kolumbiából) importálják. Csupán a maradék 4-5 %-ot állítják elő a lokális igényeket kielégítő hazai (kis)üze­mek, főképp a nyári szezonban, és az alacsonyabb munkaigényű, csokros típusokból. Európában hasonló ten­den­cia figyelhető meg, csak mintegy 20 éves késéssel. Az Egyesült Európa létrejötte, a határok fokozatos lebon­tá­sá­val még inkább ebbe az irányba hatott. A nagy és fejlett ipari országokban (Németország, Anglia, Franciaország) nap­ja­ink­ra máris drasztikusan visszaesett a saját szegfűtermesztés: az igényelt mennyiség zömét Dél-Európából, Dél-Ame­rikából és Afrikából hozzák be, és ez a folyamat nálunk is mindinkább megfigyelhető.

A területi vándorlást befolyásoló legfontosabb tényezők:

• a klimatikus viszonyok,
• a munkaerő ára,
• a fűtési költségek,
• a szállítási költségek,
• a fizetőképes piac (sokszor ez is délre vagy keletre vándorol!),
• egyéb tényezők, mint a mindenkori politikai és gazdasági helyzet, adó- és támogatási rendszerek, környezetvédelmi előírások stb.

A fenti folyamatok mellett megfigyelhető, hogy a dísznövények piaca világszerte erőteljesen bővül, igaz, az utóbbi évek gazdasági válságának hatására komolyabb visszaesésekre is volt példa.

Az elvándorlás ellenére minden kultúrából megmarad valamennyi termesztés az anyaországban is. A vá­ro­sok által fokozatosan körbenőtt növényházak egy része termesztő üvegház helyett egyre inkább értékesítő- (tran­zit) üvegházként működik tovább, vagy eleve ilyen célra épül.

A folyamatok eredményeképpen felerősödött a koncentráció, a centralizáció, az üzemek szakosodása, Az átlagos üzemméret folyamatosan nő (mind szabadföldön, mind növényházban). Multinacionális cégek alakulnak (jellemzően a kereskedelem területén), az áruházláncok szerepe nő a kereskedelemben.

Megfigyelhető, hogy egyre nagyobb az átfedés a növényházi és a szabadföldi kultúrák között. Hagyományosan faiskolai vagy évelő kultúrákat nevelnek cserepes dísznövényként (pl. Aucuba, Skimmia, Campanula), Dél-Európában pedig szabadföldön nevelik meg a nálunk dézsásként használt (mediterrán vagy szubtrópusi) növényeket.

Az évelő, hagyományosan sziklakertben tartott, alacsony harangvirágok cserepes termesztése igazi dán sikertörténet

A termesztésben és felhasználásban egyaránt egyre jelentősebb a környezetvédelmi szemlélet, és egyre szigorúbb az ezzel kapcsolatos szabályozás.

A szabadföldi dísznövénytermesztés helyzete, tendenciái

Az előzőekben általános képet igyekeztünk nyújtani a dísznövénytermesztés fejlődésének helyzetéről, a szabadföldi (elsősorban) díszfaiskolai termesztéssel kapcsolatos folyamatok azonban egyes vonatkozásaikban eltérnek, ezért külön említést érdemelnek. A globalizáció természetesen a szabadföldi kultúrák tekintetében is érezteti hatásait, mindazonáltal mértéke egyelőre nem a növényházi kultúráknál bemutatott méretű, inkább kontinensen belül zajlik, ezért a következőkben elsősorban az európai folyamatok bemutatására törekszünk.

Az 1960-as évekig a szabadföldi termesztés jellemzően minden országban a helyi piac igényeit elégítette ki, a faiskolákban jellemző volt a gyümölcsfák előállításának erőteljes túlsúlya. Az 1960 és 1980 közötti időszakban jelentek meg az integráció első csírái, kialakult az észak-atlanti termesztőkörzet (Németország, Oldenburg-Holstein), Hollandia szerepe – főként a fizetőképes szomszédos német piac igényeire épülve – megerősödött a szabadföldi termesztés és –kereskedelem területén is, és egyre több üzemben került előtérbe a gyümölcsfák mellett és helyett a díszfák, díszcserjék előállítása.

A jelenlegi nyugat-európai termőtájak kialakulása az 1980-as, 1990-es évekre tehető. A legnagyobb múltra – amint láthattuk – ezek közül a Holstein-Oldenburg környéki német termesztőkörzet tekint vissza, a további központok: Hollandia és Belgium területe, Franciaország és Olaszország.

Vanucci Faiskola, Pistoia, Olaszország

Német faiskola konténertelepe

1990-től megkezdődött az európai KGST-országok blokkjának felbomlása, a hagyományos nyugat-európai termesztőkörzetek figyelme kelet felé fordul, az NDK, Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Horvátország Magyarország, Oroszország, Ukrajna és Románia piacait veszi célba. A változások mozgatórugója, hogy az országhatárok sok értelemben lebomlottak, az áru mellett a munkaerő és a tőke is szabadon áramlik az országok között. Igen jelentős lett ezért az ágazatban dolgozó (török, marokkói stb.) vendégmunkások aránya.

Magyarország dísznövénytermesztő körzetei

A fontosabb termesztőkörzetek elsősorban a nagyobb felvevőpiacok közelében alakultak ki, másrészt az adott országrész kedvező földrajzi vagy klimatikus adottságait használják ki. A dél-alföldi termesztőkörzetben elsősorban hagyományosan növényházi vágottvirágok, szárazvirágok, és díszfaiskolai termékek (rózsatövek, évelők, lombhullatók) előállítása zajlik. A napsütéses órák száma ebben a térségben a legnagyobb (2200 feletti), és jelentős – részben sajnos kiaknázatlan – termálvíz-készlet is a kertészetek rendelkezésére áll. Korábban hazánkban itt állították elő a legnagyobb mennyiségű és kimondottan jó minőségű virághagymát, jelenleg azonban a hazai termesztés importtal nem, vagy csak kevés tekintetben tud versenyezni. Szeged környékén alakult ki a teljes hazai rózsatő-előállítás 60-80 %-át ellátó szeged-szőregi termőtáj, ahonnan az előállított tövek túlnyomó többségét exportálják. A termesztés szövetségbe tömörült családi vállalkozásokban és néhány nagyobb üzemben zajlik, az áru előkészítését, csomagolását, tárolását és értékesítését a szövetség közösen végzi. Helyzetéből adódóan a teljes körzetnek jelentős kereskedelme van, ill. lehet romániai, horvátországi és más balkáni országok piaca felé.

Szőregi Virág-Dísznövény ÁFÉSZ rózsa-faiskolája

A szarvasi Perintkert konténeres díszfaiskolai telepe

A délalföldi termesztőkörzet elhelyezkedése

A Budapest környékén létrejött termesztőkörzet hagyományosan a főváros lakosságát látja el vágott és cserepes virággal, virágpalántával és díszfaiskolai (főként konténeres) termékekkel. A legnagyobb fogyasztói réteget szolgálja ki, és az országos elosztóközpont szerepét is ellátja. A növényházi kultúrák közül a cserepesek és vágottvirágok termesztése egyaránt csökkent ezen a területen.

A Budapest környéki termesztőkörzet elhelyezkedése

Győrött és környékén növényházi vágottvirág- és szárazvirág-termesztő körzet alakult ki, köszönhetően a napsütötte órák viszonylag magas, évi 1800-2200-as számának. Ezt a területet tekinthetjük az ország északi kapujának (Szlovákia és Csehország felé) a dísznövény-kereskedelmet illetően. Jelentős a körzet egy- és kétnyári palántatermesztése is.

A Nyugat- és Dél-Dunántúl területe, Vas, Zala és részben Somogy megye mára hazánk talán legjelentősebb díszfaiskolai körzete, kedvező klimatikus adottságainak köszönhetően kényesebb, örökzöld fajok előállítására is kiválóan alkalmas, ezen kívül jelentős évelő- és egynyáritermesztéssel is rendelkezik. A napsütéses órák száma is kedvező (1800-2000), a terület az ország legcsapadékosabb része és rendelkezik a máshol kimondottan ritka savanyú talajokkal is. A nyugat- és délnyugat-európai országok (Ausztria, Németország, Szlovénia, Horvátország stb.) közelsége jelentősen befolyásolja a kereskedelmet. A fő termékek a díszfák és díszcserjék, a fenyők 60 %-át ebben a körzetben állítják elő Magyarországon. Jelentős a körzet karácsonyfa-előállítása és szabadföldi vágottzöld-termesztése is.

A PRENOR Faiskola szabadföldi örökzöld-termesztése (Szombathely)

A nyugat-dunántúli termesztőkörzet elhelyezkedése

Kelet-Magyarország területe az egyenletesen növekvő kelet-európai (ukrán, fehérorosz, orosz és román) piac közelségét használhatja ki. Jelenleg fő termékei a különleges oltványok és az extenzív körülmények közé ajánlott sorfák.

A kelet-magyarországi termesztőkörzet elhelyezkedése

Ellenőrző kérdések

1. Melyek a magyar dísznövénytermesztés fontosabb alágazatai?
2. Mikorra nyúlnak vissza a dísznövénytermesztés kezdetei? Mely területekről ismert komolyabb ókori díszkertészeti kultúra?
3. Mi jellemezte Magyarország kezdeti dísznövénytermesztését 1880-as évekig?
4. Hogyan fejlődött a hazai dísznövénytermesztés 1880-tól a II. világháborúig?
5. Mik voltak a legfontosabb történések a magyar dísznövénytermesztésben a II. világháború végétől a rendszerváltásig?
6. Melyek a dísznövénytermesztés világszintű jelenlegi fejlődési irányzatai, milyen tendenciák figyelhetők meg?
7. A nemzetközi dísznövénytermesztésben megfigyelhető változások hogyan befolyásolják a hazai termesztést?
8. Milyen jelenségek figyelhetők meg a szabadföldi dísznövénytermesztés területén?
9. Melyek Magyarország főbb dísznövénytermesztő körzetei?
10. Soroljon fel és röviden mutasson be néhány meghatározó egyéniséget a magyar dísznövény szakma képviselői közül!

Irodalomjegyzék

Domokos J. (1967): Dísznövénytermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 395 p.
Nagy B. (szerk.) (1986): Növényházi dísznövények termesztése és hajtatása. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 540 p.
Schmidt G. (2011): A dísznövénytermesztés helyzete és főbb tendenciái. In: Tillyné Mándy A. és Honfi P.: Növényházi dísznövénytermesztés. Egyetemi jegyzet, Budapesti Corvinus Egyetem, Kertészettudományi Kar, Budapest. 7-16 p.