A termőhelyi viszonyok, a vetésforgó és a talajművelés jelentősége a gyógynövénytermesztésben

Szerző: Gosztola Beáta, Varga László

Az optimális termőhely megválasztása
A vetésforgó és az elővetemény szerepe
A gyógynövénytermesztésben alkalmazott talajművelési eljárások és módok
Ellenőrző kérdések

Az optimális termőhely megválasztása

A termőhely fogalma

Termőhely alatt tágabb értelemben azt a környezetet értjük, mely a termeszteni kívánt növényfaj(ok) számára az életfeltételeket biztosítja, ill. maga a termesztés színhelye. Magában foglalja a telepítésre tervezett terület természeti (ökológiai) és gazdasági adottságait egyaránt. A termesztés során alapvető cél, hogy a termesztendő növényfaj(ok) biológiai igényeit a lehető legnagyobb mértékben kielégítsük, mert nagy hozamra, kielégítő termésmennyiségre csak így számíthatunk. A jó kondícióban lévő növény a kórokozókkal, kártevőkkel, időjárási viszontagságokkal szemben is sokkal ellenállóbb. Kedvezőtlen termőhelyen nem jöhet létre versenyképes árutermelés.

Érdekes összefüggés azonban, hogy egyes gyógynövényfajoknál a kedvezőtlen környezeti körülmények (stressz hatás) néha magasabb hatóanyag-tartalmat eredményeznek. Például a fényigényes és a savasabb pH-jú, lazább szerkezetű talajokat kedvelő közönséges aranyvessző árnyékos helyen, lúgos pH-jú, meszes és erősen kötött talajon termesztve jóval magasabb összflavonoid-tartalommal rendelkezett, mint a számára ideális környezeti körülmények között. Ennek fő oka, hogy stressz hatásra a növények anyagcseréje megváltozik, és egyes bioszintézis utak intenzívebben termelik a másodlagos anyagcsere-termékeket. Természetesen a kedvezőtlen körülmények között nevelt növények biomassza termelése (és így droghozama) messze elmarad az optimálistól.

A termőhely kiválasztását meghatározó ökológiai tényezők

Földrajzi szélesség, tengerszint feletti magasság (fény- és hőmérsékleti viszonyok)

A földrajzi szélesség és tengerszint feletti magasság elsősorban a napsugárzás intenzitását, ezáltal a fényellátottságot és hőmérsékletet befolyásolják jelentős mértékben. Különböző földrajzi szélességekben a napsugárzás beesési szöge eltérő, az Egyenlítőtől a sarkok felé haladva egyre csökken, így ugyanannyi besugárzó energia sokkal nagyobb felületen oszlik el. Ezáltal a sugárzási energia, s így a földfelszín melegedése az Egyenlítőtől távolodva egyre kisebb mértékű. A tengerszint feletti magasság is befolyásolja a fényellátottságot, mivel a tengerszinttől távolodva az egyre vékonyabb légréteg egyre több napsugárzást enged át. A hőmérséklet viszont csökken felfelé haladva, 100 méterenként 0,5°C-ot.

Magyarország a 46 és 48° szélességi kör magasságában helyezkedik el, de domborzati viszonyai miatt igen változatos képet mutat mind fényellátottság, mind hőmérséklet szempontjából. A legtöbbet Szeged környékén ill. az Alföld déli részén süt a Nap, több mint 2100 órát éves viszonylatban, a legkevesebb napsütés pedig az Alpokalján tapasztalható (kevesebb, mint 1800 óra/év). A legmagasabb hőmérsékleteket az Alföld délkeleti részében mérik, itt a júliusi középhőmérséklet a 22°C-ot is meghaladja, a leghűvösebb területeink pedig az Északi-középhegységben találhatók, különösen a Bükkben, Mátrában és Zempléni-hegységben, ahol a júliusi középhőmérséklet alig éri el a 18°C-ot. Ilyen területi megoszlásban alakulnak a tenyészidőszak hőösszeg értékei is. Évelő vagy áttelelő növényfajok esetén a téli időszak hőmérsékleti viszonyai is nagyon fontosak (pl. fagyos napok száma, minimum hőmérsékleti értékek, téli hőingadozások).

A napsütéses órák évi összegének megoszlása Magyarországon

A tenyészidőszak hőösszege Magyarországon

E nagyfokú heterogenitás miatt hazánkban melegigényes (pl. bazsalikom, borsfű, görögszéna, kakukkfű, kerti ruta, körömvirág, levendula, maghéjnélküli tök, majoránna, máriatövis, mórmályva, muskotályzsálya, orvosi zsálya, rovarporvirág) és mérsékelten hidegigényes fajok (pl. angelika, beléndek, homoktövis, kétéves konyhakömény, komló, ökörfarkkóró) egyaránt termeszthetők. A melegigényes fajok elsősorban az ország déli részein (pl. Tolna, Baranya, Bács-Kiskun, Csongrád, Békés megye) termeszthetők sikerrel, míg az ánizs pl. Mezőtúr-Kecskemét vonaláig, a mérsékelten hidegigényesek pedig az északi régiókban (pl. Kisalföld). Az őszi ökotípusú mákot csak a Kisalföldön, ill. az Alpokalján biztonságos termeszteni, mivel ott a legkisebb a téli hőingadozás, így ott tud a legbiztonságosabban áttelelni.

Mivel a hőmérséklet és fényellátottság olyan környezeti tényezők, melyeket agrotechnikai módszerekkel csak alig lehet befolyásolni (pl. megfelelő tenyészterület kialakítása, nemesített fajták termesztése, aktív vagy passzív fagyvédelem, stb.), ezért a termőhely kiválasztásánál ezen környezeti tényezőkre különösen oda kell figyelni.

Domborzati viszonyok

A terület fekvése, környezetéhez viszonyított magassága, a lejtők kitettsége és lejtése, a mély fekvésű területek közelsége szintén befolyásolják a termőhely fény- és hőmérsékleti viszonyait, ezáltal az ott termesztett növényfaj(ok) életkörülményeit. Az északi félgömbön a déli fekvésű hegyoldalakon nagyobb a napsugarak beesési szöge, ezért erősebb a felmelegedés, mint az északi oldalakon. A fehér üröm, izsóp, orvosi zsálya, kakukkfű, levendula a déli fekvésű, napos, könnyen felmelegedő domboldalakat kedvelik, hiszen fény- és melegkedvelő fajok. Nem véletlen tehát, hogy Magyarországon a levendulatermesztés a Balaton körzetében a Tihanyi-félsziget déli lankás lejtőin honosodott meg. Néhány gyógynövényfaj esetén különösen kerülni kell a fagyzugos területeket, pl. rovarporvirág, majoránna, ánizs, rozmaring. A körömvirágot sem ajánlatos mély fekvésű, párás helyeken termeszteni, mert ilyen körülmények között nagy a lisztharmatfertőzés veszélye.

A tihanyi őslevendulás

A csapadék mennyisége és eloszlása

A csapadék a mezőgazdasági termelés egyik legfontosabb éghajlati eleme, bár térben és időben egyaránt rendkívül változékony az eloszlása. A víz nélkülözhetetlen a növények életében, bár igényeiket tekintve nagy különbségek vannak közöttük. Az angelika, bazsalikom, gyapjas gyűszűvirág, kasvirág, komló, körömvirág, lestyán, macskagyökér, maghéjnélküli tök, majoránna, borsmenta például vízigényes fajok, míg a benedekfű, izsóp, kakukkfű, levendula, muskotályzsálya, ökörfarkkóró, rovarporvirág, útifű, stb. kisebb vízigényű, szárazságtűrő növények.

Magyarország legcsapadékosabb tája az Alpokalja, ahol az éves csapadékmennyiség a 800 mm-t is meghaladja. A legkevesebb eső pedig az Alföld középső részén, a Nagykunságban esik, ahol az éves lehullott vízmennyiség az 500 mm-t sem éri el. A hazánk területére lehulló csapadék egyébként általában nem elégíti ki a növények igényeit.

Az éves csapadékösszeg alakulása Magyarországon

A termőhely értékelésénél fontos, számításba veendő további szempontok még: a tenyészidőszakban lehullott csapadék mennyisége (ami az évinek általában 55-65%-a), a csapadék hullásának intenzitása (mm/perc vagy mm/óra), a csapadékos napok száma, a jégeső gyakorisága, a csapadékmentes időszakok gyakorisága, a hótakarós napok száma (ez rendkívül változó: az Alföldön 30-35 nap, míg az Északi-középhegységben 100 nap), az első és utolsó havazás napja, stb.

A termőhely kiválasztásánál tehát az adott termőtáj csapadékviszonyait is számításba kell venni. Bár ez a környezeti tényező agrotechnikai eszközökkel (pl. öntözéssel) kismértékben módosítható, ennek igen költséges volta miatt csak nagyon indokolt esetben és viszonylag kis területeken alkalmazható. Ha öntözéssel kell pótolni a hiányzó vízmennyiséget, fontos, hogy a kiválasztott termőhelyen legyen öntözési lehetőség és öntözővíz is.

Uralkodó szélirány, szélerősség, széllökések gyakorisága

A szél természetes jelenség, de ha túl sok jut belőle, az károsíthatja a talajt (defláció) és a növényzetet is. Az állandó irányból fújó erős szelek megtépázhatják a növények levélzetét, a szél által hozott homok pedig lerakódik a növények leveleire, eltömítve a sztómákat. A szél fokozza a párolgás mértékét is, továbbá szárítja a termőtalaj felső rétegét. Tavasszal gátolhatja a fiatal, gyenge növénykék fejlődését, virágzáskor pedig akadályozhatja a megporzó rovarok tevékenységét. Továbbá a vetés utáni laza, száraz talajról az apró magvakat elhordhatja. Persze előnyös hatásai is vannak, mint pl. ellensúlyozhatja a negatív időjárási tényezőket, tavasszal a böjti szelek szárítják a még művelésre alkalmatlan talajt, elősegítheti a beporzást és megtermékenyülést, finom por és löszhordással pedig gazdagíthatja a termőréteget. Magyarországon a leggyakoribb szélirány az északnyugati.

Magyarország széltérképe

A magasabbra növő növényfajok (pl. mórmályva, máriatövis, ökörfarkkóró) általában szélvédett helyet igényelnek, és a könnyen pergő termésű vagy magvú növényfajok esetén is jelentős veszteséget okozhat az éréskori szeles időjárás. Viszont a szél hatásait a növényvédelemben ki is használhatjuk (pl. ha majoránna ültetéskor az uralkodó széliránnyal megegyező irányban alakítjuk ki a sorokat, a szél megszünteti az állomány belsejében kialakult meleg, párás mikroklímát, mellyel az alternáriás fertőzés megjelenésének valószínűsége csökkenthető).

A szél ellen a területet körbevéve erdősávok, sövények, fasorok telepítésével vagy széltörő rácsok, kerítések felállításával védekezhetünk.

Talajadottságok

A talajadottságok, úgymint a talaj típusa és szerkezete, tápanyagtartalma, kémhatása és mésztartalma, a termőréteg vastagsága és homogenitása, a talajvíz szintje és ingadozása, víztartó képessége és levegőzöttsége, a talaj kártevők általi fertőzöttsége szintén igen fontos szempontok a termőhely megválasztása során. A termesztendő növényfajt olyan talajba kell telepíteni, mely annak biológiai igényeit teljes mértékben képes kielégíteni. S bár egyes tulajdonságok (mint pl. talajszerkezet, kémhatás, talaj levegőzöttsége) agrotechnikai eszközökkel jelentős mértékben javíthatók, más tulajdonságokat alig vagy egyáltalán nem lehet megváltoztatni (pl. termőréteg vastagsága).

Magyarország sokszínű talajföldrajzi képe a talajképző tényezők (anyakőzet, domborzat, éghajlat, felszíni és felszín alatti vizek, növény- és állatvilág, valamint az emberi tevékenység) összhatásának köszönhető.

Magyarország genetikai talajtérképe

A legfontosabb hazai talajtípusok a következők:

• barna erdőtalaj: az ország legelterjedtebb talajfélesége (kb. 40%-os területi részesedéssel), mely a hűvösebb, csapadékosabb éghajlatú középhegységeket, dombságokat borítja. Több típusa is ismeretes, de mindegyikre jellemző, hogy színük barna, mészhiányosak és magas agyagtartalommal rendelkeznek. Általában nehezen művelhetők, gyakran vékony termőrétegűek, a terület sokszor lejtős, köves.
• csernozjom talaj: az összesen mintegy 25%-os területi részesedésű csernozjom talajok a szárazabb éghajlatú, legfeljebb mérsékelt talajvízhatás alatt álló löszös alföldi, síksági térszínek talajképződményei. Jellemző rájuk, hogy jó minőségűek, mély termőréteggel rendelkeznek, középkötöttek és jó tápanyag-ellátottságúak.
• homoktalajok: elsősorban a Duna-Tisza közén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Somogy megye területén fordulnak elő. Jellemzően igen laza szerkezetűek, deflációra hajlamosak, vízbefogadó és vízáteresztő képességük jó, de vízmegtartó képességük gyenge. Ásványi és szerves kolloidokban szegények, általában alacsony természetes tápanyagkészlettel rendelkeznek. Előnyük viszont, hogy könnyen felmelegszenek, és az állati kártevők is nehezen élnek meg bennük.
• szikes talajok: a Nagyalföld területén foltokban fordulnak elő, jellemző rájuk a magas vízben oldható nátriumsó-tartalom. A sók részben a talajoldatban oldott állapotban, részben pedig a talajkolloidok felületén megkötve, vagy kristályos sók alakjában találhatók meg. Nagyon kötött talajok, melyek vízbefogadó és vízáteresztő képessége gyenge, de vízmegtartó és tápanyag-szolgáltató képességük jó. Csak kevés növényfaj termesztésére alkalmasak (pl. kamilla).
• réti talajok: keletkezésükben az időszakos túlnedvesedés játszott nagy szerepet. A vízhatásra beálló levegőtlenség jellegzetes szervesanyag-képződést és az ásványi részek redukcióját eredményezte. Jellemzőjük, hogy nagyon kötöttek, nehéz művelni őket, humuszanyagaik fekete vagy szürke színűek, tapadósak. A tápanyagok, különösen a foszfor és nitrogén csak nehezen táródnak fel bennük. Vízbefogadó és vízáteresztő képességük gyenge, de vízmegtartó képességük jó.

A termőhely kiválasztása során a talaj pH-ját is számításba kell venni, mivel ez olyan tulajdonság, melyet nagy területeken agrotechnikai eljárásokkal jelentős mértékben befolyásolni nem lehet. Számos növényfaj közömbös a talaj pH-ja szempontjából, pl. angelika, borsmenta, cickafark, fehér mustár, kapor, komló, körömvirág, lestyán, sáfrányos szeklice, vöröslő ligetszépe; de vannak igényes fajok is. Az áfonya, a szelídgesztenye és az árnika csak az erősen savas talajokon képes megélni, míg a citromfű, homoktövis, izsóp, kamilla, kasvirág, levendula, macskagyökér, orvosi ziliz, ökörfarkkóró, stb. a lúgos talajokat részesíti előnyben.

A talaj tápanyagtartalma és tápanyag-szolgáltató képessége is fontos tulajdonságok, de ezek természetes (pl. zöldtrágyázás, szerves trágyázás) vagy mesterséges módszerekkel (műtrágyák alkalmazása) jelentős mértékben módosíthatók. Nagy tápanyagigényű fajok pl. az angelika, beléndek, borsmenta, lestyán, leuzea, maghéjnélküli tök, kerti ruta; kis tápanyagigényűek pedig pl. a benedekfű, cickafark, fehér mustár, görögszéna, homoktövis, izsóp, kamilla, ligetszépe, máriatövis, ökörfarkkóró, rovarporvirág.

A talaj kártevők általi fertőzöttségét is érdemes megvizsgálni telepítés előtt, különösen, ha évelő növényfajokat szeretnénk termeszteni, hiszen komoly gondokat okozhatnak a talajban lakó lárvák, hernyók, pajorok. A borsmenta például nagyon érzékeny a drótférgek (Limonus spp.), szabadföldi gyökérgubacs fonálféreg (Meloidogyne hapla), lószúnyog (Tipula spp.) vagy bagolypille fajok (Agrotis spp.) kártételére, melyek a gyökereket, rizómákat rágják meg. Ha ilyen jellegű fertőzöttség áll fenn a kiválasztott területen, vagy komoly talajfertőtlenítést kell végezni, vagy más termőhelyet kell választani.

A terület természetes növénytakarója, környező területek vegetációja

A termőhely választásnál az sem mellékes, hogy milyen (volt) a terület természetes vegetációja, mivel az a későbbiekben időről időre meg fog jelenni, gyomosítva a termesztett kultúrát. A környező területek növényzete (pl. erdő vagy erdősáv, mező, rét, legelő) is hatást gyakorolhat a termesztett kultúrára, mivel befolyásolja annak életkörülményeit. A számos pozitív hatás mellett, mint pl. mérséklik a szél sebességét, védik a talajt, csökkentik a párolgás mértékét és növelik a légnedvességet valamint a talaj nedvességtartalmát, természetes területhatárolók és a megporzó rovaroknak is életteret biztosítanak; negatív hatásaik is lehetnek a termesztett növénykultúrára. Így tápanyagot és vizet vonnak el, hőkatlant képezhetnek, árnyékolnak, elősegíthetik a kártevők és kórokozók elszaporodását és megtelepedését, a gyomosodást, stb. Megfigyelték, hogy a sávmagasság 1,5-szörös távolságán belül a termőterületen terméscsökkenés következik be.

Nagy forgalmú utak közelsége

Gyógynövények esetén (is) kerülni kell a nagy forgalmú utak menti területeken történő termesztést, mivel itt jelentős a nehézfém-szennyezés veszélye, ami az előállított termék minőségét jelentősen rontja, sőt akár eladhatatlanná is teszi. A forgalmas utak közelsége továbbá kedvezőtlenül befolyásolja a rovarmegporzást, valamint az esetleges téli sózás miatt a talaj sótartalma megnőhet, ami a későbbiekben gátolja a kultúrnövények fejlődését.

Gazdasági tényezők

A termőhely kiválasztását a környezeti tényezőkön túl gazdasági szempontok is befolyásolják. Hiába optimálisak ugyanis az ökológiai feltételek a kiválasztott növényfaj(ok) termesztésére, ha nem áll rendelkezésre megfelelő munkaerő vagy csak nagyon drágán, ha messze van a felvásárló piac, és a szállítási költségek nagyon megdrágítják a termékünket, stb. A döntésnél figyelembe veendő legfontosabb gazdasági tényezők a következők:

Munkaerőhelyzet

A termesztett gyógynövényfajok jelentős hányada (pl. körömvirág, mályvafélék, ökörfarkkóró, kakukkfű, majoránna, tárkony, stb.) csak kis- vagy középüzemi méretekben (0,1-10 ha) termeszthető gazdaságosan, mert technológiájuk egyes elemei nem gépesíthetők, azokat kézi munkaerővel kell elvégezni. Így e fajok esetében a környéken rendelkezésre álló megfelelő és olcsó munkaerő alapvető gazdaságossági szempont. A nagyüzemi méretekben, szántóföldi, teljesen gépesített technológiával termeszthető növényfajok esetén (pl. ánizs, fehér mustár, konyhakömény, mák, máriatövis) ez nem lényeges tényező.

Piac- és feldolgozó-kapacitás közelsége, szállítási távolságok, útviszonyok

A termesztés helyszínének kiválasztásakor a feldolgozóüzemek és/vagy felvásárló piac távolsága szintén alapvető gazdaságossági kérdés, hiszen a költségek szempontjából egyáltalán nem mindegy, hány km-re kell az előállított terméket elszállítani. Különösen fontos szempont, ha a betakarított terményt frissen kívánjuk értékesíteni, pl. illóolaj-lepárlás céljából. Ilyenkor a túl hosszú szállítási idő következtében a növényi részek befülledhetnek, minőségük jelentősen romolhat, ami csökkenti értékesítési lehetőségeiket.

Hazánkban jelenleg kb. 10-15 nagyobb gyógynövény-feldolgozó üzem működik, amelyek lefedik az egész országot. A dél-dunántúli régióban Baksán és Pécsváradon, Észak-Magyarországon Balassagyarmaton, Pásztón és Tiszavasváriban, Közép-Magyarországon Sóskúton, Erdőkertesen, Kerepesen és Perbálon, az Észak-Alföldön Balmazújvárosban, a Dél-Alföldön pedig Makón, Dévaványán, Gyulán és Székkutason találhatók nagyobb gyógynövény-felvásárlók és –feldolgozó üzemek.

Tárolókapacitás, meglévő építmények, gépellátottság

A termesztés helyszínének kiválasztásakor az sem mellékes, hogy vannak-e a környéken olyan épületek, raktárak, bértárolók, munka- és erőgépek, szárító berendezések, stb., amelyeket szükség esetén bérbe lehet venni a termelés során. Ily módon ugyanis el lehet kezdeni a gazdálkodást anélkül, hogy az összes alapvető eszköz a tulajdonunkban lenne. Nincs szükség akkora induló tőkére.

Termesztési hagyományok, területi koncentráció, konkurencia

Az induló vállalkozás munkáját nagymértékben megkönnyítheti, ha a termeszteni kívánt növényfajnak már vannak termesztési hagyományai a környéken. Ily módon ugyanis hozzáférhetők a legkorszerűbb termesztési technológiák és a legjobb fajták, vannak kiépített feldolgozó üzemek a közelben, tapasztalatokat lehet cserélni más termesztőkkel.

Magyarországon a Dél-Alföldön (Bács-Kiskun, Csongrád és Békés megyékben) folyik a legnagyobb léptékű gyógynövénytermesztés, mivel itt a legmagasabb a napsütéses órák száma és a tenyészidőszak hőösszege az egész országban. Ezen belül is Baja-Kalocsa-Nagydorog körzetében alakult ki a majoránna, a kakukkfű és a bazsalikom legfontosabb termelési körzete, mivel e melegigényes fajok terméshozama és drogminősége itt a legjobb, továbbá e területekre építették ki a fűszerpaprika és komló feldolgozására alkalmas üzemeket, melyek jól használhatók az említett fűszernövények esetén is. A Bakony-Balaton-felvidéken, Nagyvázsony és környékén pedig egészen a XX. század végéig intenzív anyarozstermesztés folyt.

Ha egy adott régióban sokan foglalkoznak ugyanazon növényfaj(ok) termesztésével, versenyhelyzet alakulhat ki a termelők között. Ennek megelőzésére, ill. a gazdaságosabb és hatékonyabb termelés érdekében különböző összefogások, szervezetek alakulnak, melyek egyik típusa a TÉSz. A TÉSz (Termelői Értékesítő Szövetkezet) egy új típusú termelői szövetség, gazdálkodók és értékesítési szakemberek közössége, ahol közösen összefogva, non-profit szervezetet alkotva koordinálják a termelői és értékesítési feladatokat. Céljuk, hogy csökkentsék az egyéni költségeket és növeljék versenyképességüket azáltal, hogy az egyénileg megtermelt árut közösen viszik piacra. Ma elsősorban még csak a gyümölcs-zöldség ágazatban működnek ilyen jellegű szervezetek, de Nyugat-Európában (Hollandia, Dánia, Németország) már a gyógynövénytermesztők is elkezdtek TÉSz-eket alakítani. Sajnos Kelet-Európában főként az egymás iránti bizalmatlanság miatt ezek a folyamatok még csak most kezdenek kibontakozni.

Támogatási rendszer, területi preferencia

A termelés helyének megválasztásánál érdemes azt is figyelembe venni, hogy az adott régióra milyen támogatási preferenciák vonatkoznak. A leghátrányosabb helyzetű kistérségekben létesített munkahelyteremtő vállalkozások ugyanis jelentős kedvezményeket, anyagi támogatást kaphatnak. Magyarország leghátrányosabb, így leginkább támogatott régiói a Dél-Dunántúl, Észak-Magyarország és Észak-Alföld, ahol a legnagyobb mértékű a munkanélküliség.

Munkanélküliségi helyzet Magyarországon (2011. május)

A vetésforgó és az elővetemény szerepe

A vetésforgó fogalma és alapelemei

A mezőgazdasági termelés során a monokultúrás termesztés helyett (ami a talaj tápanyagait és vízkészletét egyoldalúan használja fel, s így hosszú távon kizsarolja, csökkent termőképességűvé teszi a talajt), érdemes vetésforgót, vetésváltást alkalmazni, mert ily módon nem csak a hozam és minőség növelhető, de környezetkímélő, fenntartható agrártermelést tudunk megvalósítani. Minél kedvezőtlenebbek a természeti adottságok egy termőhelyen, annál nagyobb fontosságú a megfelelő vetésforgó alkalmazása.

A vetésforgó a termőterület termesztett növényfajokkal való szakszerű hasznosítási rendszere, egy olyan tervszerű növénytermesztési rendszer, melyben a növények térben és időben előre meghatározott sorrendben követik egymást. Az önmaguk utáni termesztés hatására terméscsökkenést mutató növényfajok csak vetésforgóban termeszthetők sikerrel. A vetésforgó megtervezésekor 4 alapelemet kell meghatározni:

• Növényi összetétel: vagyis, hogy milyen növényfajokat kívánnak termeszteni az adott gazdaság egy bizonyos tekintetben egységes területén. A fajspektrum összeállításakor arra kell törekedni, hogy minél többféle növényt vonjunk be a vetésforgóba, minél nagyobb fokú legyen a diverzitás. Természetesen mindez a piaci igények figyelembevételével kell, hogy történjen.
• Növények vetésterületének aránya: annak meghatározása, hogy az egyes fajok az összterület hány %-át foglalják el az egyes szakaszokban. Ez esetben is számos tényezőt kell számításba venni, elsősorban az üzem közgazdasági adottságait (jövedelmezőség, értékesítési és gépesítési lehetőség, kézimunkaerő-ellátottság, stb.).
• Növények sorrendje: vagyis, hogy az adott területen időben hogyan következzenek az egyes fajok egymás után. A növényi sorrend kialakításakor a növényfajok elővetemény-hatása a meghatározó. A termesztés során minden növényfaj elővetemény, méghozzá az utána következő növény előveteménye.
• Körforgás (rotáció): annak meghatározása, hogy mennyi idő múlva kerüljön vissza az eredeti szakaszra az adott növényfaj. Azt az időtartamot, amíg a vetésforgó valamennyi növénye végighalad az egész területen és visszatér kiindulási helyére, a körforgás időtartamának nevezzük.

A vetésforgók csoportosítása, típusai

Azokat a vetésforgókat, melyekben a termesztendő növényfajok összetétele és aránya konkrétan meghatározott, sorrendjük térben és időben pontosan kidolgozott, klasszikus vagy szilárd vetésforgónak nevezzük. Azokat a vetésforgókat pedig, melyekben nem a konkrét növényfajokat határozzuk meg, hanem azonos termesztési igényű növénycsoportokat jelölünk ki (pl. pillangósok, szerves trágyás kapás növények, szántóföldi növények, Apiaceae fajok, stb.), keret vetésforgónak hívjuk.

 

Klasszikus v. szilárd vetésforgó

A vetésforgókat a szakaszok típusa szerint is csoportosíthatjuk. A (vetésforgó) szakasz a vetésforgó területének alapegysége, amelyen a vetésforgó növényeinek egységnyi részét termesztik meg. Ezek alapján megkülönböztetünk egyszerű (a vetésforgószakasz területét egy növényfaj foglalja el), és osztott szakaszú vetésforgókat (ahol legalább az egyik vetésforgószakasz területére kettő vagy több növényfaj kerül). A szakaszok a vetésforgón belül természetesen eltérő méretűek is lehetnek.

A rotáció időtartama alapján is csoportosíthatók a vetésforgók. Vannak rövid (2-3 év), középhosszú (4-10 év) és hosszú (10 évnél hosszabb) körforgási idejűek. A rövid vetésforgóban a növények gyorsan visszakerülnek ugyanarra a helyre, így a kórokozók elleni időbeli izoláció nem tud megvalósulni. A hosszú vetésforgó alkalmazása során pedig felaprózódnak a szervezési feladatok, romlik az áttekinthetőség. Az üzemekben ezért általában középhosszú vetésforgók szervezésére törekednek.

Ha évelő növényfaj(oka)t is szeretnénk bekapcsolni a termesztésbe és a vetésforgóba, ami a gyógynövénytermesztésben igen gyakori, akkor az évelő növényfaj (pl. levendula) termesztésével lefoglalt szakasz a kultúra időtartama alatt kikapcsolódik a körforgásból, ezért az ilyen területet forgón kívüli szakasznak nevezzük. Az évelő növényt kiöregedésekor kiszántják, és a terület újra bekapcsolódik a körforgásba. Helyette az új telepítésű évelő növény területe válik forgón kívüli szakasszá. Ez alapján tehát megkülönböztethetünk forgón kívüli szakasszal, ill. forgón kívüli szakasszal nem rendelkező vetésforgókat.

A vetésforgók ezenkívül lehetnek öntözöttek vagy öntözés nélküliek, szántóföldi (nagyüzemi, 30 ha felett) vagy kapás/kertészeti (2-30 ha) léptékűek. A csak gyógynövényfajokat felsorakoztató vetésforgók igen ritkák, nagyüzemi méretekben kalászosokkal, kertészeti üzemekben pedig elsősorban zöldségfajokkal kombinálják őket.

A vetésforgó feladatai és tervezésének szempontjai

A talaj termékenységének fenntartása és fokozása

A termesztett növények által talajba juttatott szerves anyagok mennyisége rendkívül változó. Egyes fajok után kevesebb gyökér és tarló marad, mások nagyobb tömegű szerves anyagot hagynak vissza, ami visszaforgatásra kerül a talajba. A gyökerek korhadásának sebességében is vannak különbségek. Egyes növényfajok gyökerei jobban, másokéi nehezebben, lassabban bomlanak le (a korhadó gyökér biztosítja a humusz legtökéletesebb eloszlását a talajban). Megfigyelték, hogy a talajban visszamaradt szerves anyag mennyisége és a betakarított termés mennyisége között pozitív korreláció van. A különböző gyökerezési mélységű fajok váltásával a talaj vízgazdálkodása is javítható.

Vetésforgó tervezésekor ügyelni kell tehát arra, hogy a különféle gyökérzetű növények lehetőleg váltogassák egymást, figyelembe véve a gyökérzet mennyiségét, milyenségét, talajbehálózó képességét, és hogy milyen mélyen hatol le a talajba. A lassabban bomló, sok gyökérzettel rendelkezők után lehetőleg tavaszi vetésű növények következzenek. Mélyre hatoló gyökerű fajok pl. az édesgyökér, izsóp, macskagyökér, maghéjnélküli tök, mályvafélék, orvosi zsálya, stb.; sekélyen gyökerezők: pl. bársonyvirág, kamilla, majoránna, menta.

A növények tápanyagigénye és tápanyagfelvételi képessége sem azonos. Egyes fajok hatalmas mennyiségű tápanyagot vonnak ki a talajból (pl. angelika, borsmenta, citromfű, komló, lestyán, maghéjnélküli tök, orvosi zsálya, tárkony), a pillangósok (pl. édesgyökér, görögszéna, kecskeruta) viszont képesek azt pótolni. Pillangósok alkalmazásával a talaj nitrogén-tartalma regenerálható, így kevesebb műtrágyát kell alkalmazni a termesztés során. Éppen ezért a nitrogéngyűjtő, pillangós virágú növényeket nitrogénigényes növény kövesse a vetésforgóban. Továbbá kerülni kell a talajzsaroló növények után a nagy tápanyagigényű növények vetését, és a talaj szervesanyag-tartalmát gyarapító növények (évelők) után érdemes szervesanyag-fogyasztó növényeket (kapások) termeszteni.

Az istállótrágyát igénylő fajok után, melyek rendszerint a vetésforgó elején vannak, úgy következzen a többi növény, amilyen sorrendben igényt támasztanak az istállótrágyával szemben. Istállótrágyázást igénylők pl. a citromfű, kasvirág, kerti ruta, maghéjnélküli tök, tárkony, torma, rozmaring; istállótrágyázást nem igénylők pedig az aranyvessző, bársonyvirág, borágó, fehér mustár, körömvirág, mák, stb.

A talaj vízgazdálkodásának fenntartása és javítása

A növények talaj-vízgazdálkodásra gyakorolt hatásának elsősorban az öntözetlen termesztésben van jelentősége, öntözött viszonyok között ez kevésbé meghatározó. A vetésforgó összeállításánál figyelni kell arra, hogy nagy vízigényű faj után a következő szakaszba lehetőleg szárazságtűrőt tegyünk. Nagy vízigényű fajok: pl. angelika, bazsalikom, borsmenta, kasvirág, lestyán, macskagyökér, majoránna; kis vízigényűek: borsfű, fehér üröm, kakukkfű, levendula, orvosi zsálya, ökörfarkkóró, rozmaring, stb.

A talaj szerkezetének megőrzése és javítása

Ha a termesztendő növényfaj széles levélzettel, nagy zöldtömeggel rendelkezik, talajárnyékolása révén mérsékelheti az időjárás talajra gyakorolt kedvezőtlen hatásait. Így csökkenti az esőcseppek bevágódási erejét, a napsugarak és a szél talajszárító tevékenységét. Megakadályozhatja a tápanyagok altalajba történő gyors kimosódását, és segít megőrizni a talaj nedvességtartalmát. Továbbá kedvezően hat a talaj porhanyósságára, szellőzésére és biológiai tevékenységére. A talajt beárnyékoló elővetemény a betakarítást követő talajművelés számára jó feltételeket teremt, és a következő növény kezdeti fejlődését is elősegíti.

Jó árnyékolók: a sűrű vetésű, nagyüzemi technológiával termeszthető fajok (pl. ernyősök, máriatövis, mustárfajok) ill. a nagy levélzettel rendelkezők (pl. borágó, ökörfarkkóró). Kevésbé árnyékolnak: a kapások (pl. bazsalikom, kakukkfű, majoránna), ahol a sorközök szabadok. A vetésforgó kialakításánál érdemes a jól árnyékolókat kapás növényekkel váltogatni.

Erózió és defláció elleni védelem

Magyarország szántóföldjeinek 40 %-a lejtős területeken található, ahol rendszeres eróziós károkkal kell számolni. A talaj legértékesebb, tápanyagban leggazdagabb felső rétegének megvédéséért a megfelelően kialakított vetésforgók igen sokat tehetnek. A védekezés legjobb formája a talaj növénnyel való borítottsága. Fontos, hogy a növények a kritikus időszakban is védjék a talajt (pl. az őszi, téli és kora tavaszi csapadékos időkben). Ezért eróziónak kitett területeken a tavaszi vetésű fajok szaporításáig talajfedettséget kell biztosítani.

A növényzet védő hatása akkor megfelelő, ha egyenletes az állománysűrűség, jó az árnyékolás mértéke és hosszú a tenyészidő. A sűrű vetésű növények nagyobb védő hatást biztosítanak, mint a kapások. Ezért 12%-nál nagyobb lejtésű területeken kapás kultúrák termesztése tilos.

Az eróziónak kitett területeken a nyári betakarítású növények tarlóján a következő főnövény vetése előtt újabb kultúrákat is be lehet iktatni a vetésforgóba (pl. zöldtrágyázás céljából), hogy a termesztési rendszer talajvédő hatását fokozzuk. Erre a célra olyan növények alkalmazhatók, amelyek erőteljes gyökérzetet fejlesztenek, gyors növekedésűek és olcsó a vetőmagjuk (pl. facélia, fehér mustár, olajretek, repce).

Talajerózió Magyarországon

Talajuntság elleni védelem

Az önmaga utáni termesztésre való érzékenységet a gyakorlatban talajuntságnak nevezzük. Létrejöttének többféle oka lehet, pl. toxikus vegyületek felhalmozódása, mikrobiológiai károsodás, mikroelemhiány, szerkezetromlás, fonálféreg-fertőzöttség kialakulása a talajban, stb. Hatására jelentős terméscsökkenés következik be.

A vetésváltás révén elkerülhető a talajuntság kialakulása, ha a tervezésnél figyelünk arra, hogy ugyanazon növényfaj, mely önmaga után nem termeszthető, csak bizonyos számú év elteltével kerüljön vissza egy adott területre. Ellenkező esetben veszélyeztetjük fejlődését. Számos gyógynövényfajnál meghatározták már a szükséges várakozási időt, ami a borsfűnél 2-3 év, kakukkfűnél és konyhaköménynél 4 év, a házi lennél 4-6 év, a máknál 3-5 év, a sáfrányos szeklicénél 2-3 év, stb. Ha a szakirodalomban nincs erre vonatkozó adat, 3-4 évvel célszerű kalkulálni. Monokultúrában is sikerrel termeszthető: a kamilla.

Gyomok elleni védelem

A vetésváltás a gyomok irtásának legolcsóbb és egyik leghatékonyabb eszköze. Segítségével jelentősen csökkenthetjük a gyomirtások gyakoriságát és a felhasznált gyomirtó szerek mennyiségét. Hatása azon alapszik, hogy a kultúrnövényeknek két csoportja létezik: vannak gyomirtó és gyomnevelő növények. A jó gyomirtó/gyomelnyomó fajok jellemzője, hogy termesztésükkor intenzív és alapos gyomirtást végzünk (pl. kapások), ill. gyors kezdeti növekedésükkel és nagy zöldtömegükkel megakadályozzák a gyomok fejlődését (pl. borágó, csicsóka, máriatövis). A gyomnevelő növények erre nem képesek, sőt lassú kezdeti növekedésük és gyér lombozatuk miatt közöttük a gyomok jól fejlődnek és könnyen elszaporodnak. Gyomnevelő fajok pl. az aranyvessző, gyűszűvirág, házi len, körömvirág, majoránna. A vetésforgó tervezésekor ügyelni kell arra, hogy a gyomnevelő és gyomirtó növények lehetőleg váltogassák egymást. Azok a fajok, melyek lassan fejlődnek (pl. koriander, gyűszűvirág, majoránna), gyomelnyomó növények után következzenek.

A gyomirtást a növények eltérő hosszúságú tenyészideje és a két egymást követő növény tenyészideje közötti időszak megfelelő időzítése is elősegítheti. Ha például kamillát termesztünk előveteményként, utána pedig tavaszi vetésű növény következik, a tarlóhántás és ápolások során a nyári gyomok remekül irthatók. Ha viszont macskagyökér volt a területen előző évben (mely október végén kerül betakarításra), és utána késő tavaszi növényt vetünk (pl. maghéjnélküli tököt), a tavaszi gyomnövények irtására nyílik lehetőség.

Kórokozók és kártevők elleni preventív védelem

A növényi sorrend kialakításakor fontos alapelv, hogy ugyanannak a kórokozónak vagy kártevőnek a gazdanövényei se időben, se térben ne kerüljenek közel egymáshoz (pl. Apiaceae, Solanaceae v. Brassicaceae család tagjai, vagy évelő pillangósok után mák: közös kórokozójuk a Fusarium sp.). A növények csak annyi idő elteltével kerülhetnek önmaguk vagy más gazdanövények után (időbeli izoláció), amíg a kártevők vagy kórokozók teljesen el nem vesztik élet- vagy szaporodóképességüket. A növények térbeli elhelyezésekor arra is ügyelni kell, hogy adott kártevők vagy kórokozók gazdanövényei az egymást követő években még a szomszédos táblákra se kerüljenek (térbeli izoláció).

A kártevők és betegségek átvitele egyik növényről a másikra tehát mérsékelhető, ha a gazdanövényeket váltjuk nem gazdanövényekkel, megszakítva ez által a kártevők, kórokozók táplálékláncát.

A talajmunkák megfelelő időpontban történő elvégzésének biztosítása

A vetésforgó kialakításakor arra is gondolni kell, hogy az elővetemény lekerülése után legyen elég idő a megfelelő talaj-előkészítésre még a következő növény vetése előtt. Ezért az őszi vetésűeket lehetőleg korán betakarítható növények utánra tervezzük. Ha korán lekerülő növények után jönnek tavasziak, a felszabaduló hosszabb időt fel lehet használni pl. zöldtrágyanövények termesztésére, elsősorban csapadékosabb viszonyok között.

A felsorolt növényváltási elvek betartásával nem csak kiegyenlített és magas terméshozamot tudunk elérni, de jelentős költségmegtakarításra is számíthatunk, hiszen a növényváltás kedvező hatásai csak költséges agrotechnikai és növényvédelmi műveletekkel helyettesíthetők. A gazdaságos és hatékony termelés mellett ráadásul a környezet felesleges szennyezését is megakadályozzuk, vagyis környezettudatos, fenntartható gazdálkodást tudunk kialakítani.

A gyógynövénytermesztésben alkalmazott talajművelési eljárások és módok

A talajművelés céljai

A talajművelés a talajnak különféle eszközökkel történő mechanikai megmunkálását jelenti, melynek során olyan talajfizikai állapotot tudunk kialakítani, ami a termeszteni kívánt növény igényeit optimális mértékben kielégíti. A talajművelés legfontosabb feladatai:

• A talaj levegő- és vízgazdálkodásának javítása
• A talaj hő- és tápanyag-gazdálkodásának szabályozása (pl. a túlzottan nedves, tömődött talaj lassabban melegszik fel, és a szerves trágyák lebomlása is akadályozott)
• A felvehető tápanyagok mennyiségének fokozása (pl. szerves, zöld- vagy műtrágya talajba dolgozása, tarlómaradványok visszaforgatása)
• Talajforgatás: a termelés során elhasználódott felső talajréteget kicseréljük a mélyben szerkezetképződésen átesett alsó réteggel
• Morzsalékos talajstruktúra kialakítása
• A talaj beérésének elősegítése, az élő mikroszervezetek biológiai aktivitásának fokozása
• Növényvédelem támogatása, pl. gyomok (gyökerük elvágása) vagy talajlakó kártevők elleni védekezés (a számukra kedvező nedvességtartalmú és hőmérsékletű talajrétegekből a felszínre vagy annak közelébe forgatjuk őket)
• A talaj megfelelő alakjának kialakítása (vízszintes, sima vagy bakhátak létrehozása: pl. torma, sáfrány termesztése esetén)
• Erózió elleni védelem: pl. laza homoktalajon tömörítés az uralkodó szélirányra merőlegesen végzett gyűrűs hengerezéssel.

Sáfránytermesztés Görögországban

Helyesen megválasztott és megfelelő időben elvégzett talajművelési eljárásokkal termesztésünk sikerét alapozhatjuk meg. A túl gyakori talajművelés azonban épp oly káros lehet, mint a túl ritkán alkalmazott. A túlzásba vitt talajmunkák tápanyag- és vízveszteséget okoznak, felgyorsíthatják a szerves anyagok lebomlását, nő a tápanyag-kimosódás veszélye, továbbá a talaj szerkezete is romolhat, ami károsan befolyásolja a talajban zajló biológiai folyamatokat.

Talajművelési eljárások

Szántás

Az egyik leggyakrabban alkalmazott talajművelési eljárás Magyarországon, melynek eszköze az eke. Az eke típusától függően kétféle szántási módot különböztetünk meg. Az ágyszántás ágyekével történik, melynek jellemzője, hogy mindig egy irányba forgatja a barázdaszeleteket, így időnként bakhátak és osztóbarázdák képződnek (cél: ezek számának mérséklése). A képződött bakhátakat és osztóbarázdákat végül barázdabehúzóval el kell munkálni. A másik szántási mód a rónaszántás, melynek eszköze a váltvaforgató eke, ami hol jobbra, hol balra forgat, ily módon a barázdákat mindig egy irányba képes fordítani, tehát sem osztóbarázda, sem bakhát nem alakul ki. Attól függően, hogy a traktor a szántást a fogás szélén vagy közepén kezdi-e el, széjjel- ill. összeszántásról beszélhetünk.

Ágyeke

Váltvaforgató eke

Össze- ill. széjjelszántás

A szántás mélységének meghatározásakor több szempontot is figyelembe kell venni. Így a kultúrnövény igényeit, az altalaj minőségét (az erősen köves vagy rossz minőségű altalajt nem szabad a talajfelszínhez közel fordítani), vagy a talaj fizikai állapotát. Sekély szántásról akkor beszélünk, ha a művelési mélység 12-15 cm (ma már igen ritkán alkalmazzák, helyét a tárcsázás és kultivátorozás vette át). A középmély szántás 16-20 cm mélységig, a mélyszántás 21-30 cm mélységig, a mélyítő szántás 31-40 cm mélységig, a rigol szántás (rigolírozás) pedig 40 cm-nél nagyobb mélységben műveli meg a talajt (ez utóbbit csak ritkán alkalmazzák, pl. gyümölcsösök telepítése előtt). Fontos, hogy a szántás mélysége évről évre változó legyen, mert ha mindig azonos mélységben végezzük, eketalpbetegség jöhet létre (a szántás rendszeres mélysége alatt egy tömör, áthatolhatatlan réteg alakul ki). Az eketalpbetegség kialakulásának másik oka az életlen ekevas.

A szántás elvégzésének optimális időpontja ősszel van (őszi szántás), mert az őszi csapadéknak köszönhetően a talaj már kellően nyirkos. Az ilyen talaj jól omlik, a szántás felületén kevesebb rög keletkezik, az elmunkálás is könnyebb és egyszerűbb, és a téli nagy mennyiségű csapadék befogadására is alkalmassá teszi a talajt. Az évelő gyomokat irtja, továbbá az alaptrágyák talajba dolgozása is megvalósítható általa. A tavaszi vetésű növények alá mindig ősszel szántunk. Ha viszont nyár végi vagy őszi vetésű/telepítésű növényt szeretnénk termeszteni, a szántást nyáron kell elvégezni (nyári szántás). Ilyenkor a meleg és száraz időjárás miatt nagy a talaj kiszárításának veszélye, ráadásul száraz talajon a nyári szántás rögös lesz. Tavasszal is lehet szántani, de csak kivételes esetekben, pl. laza homoktalajon, ahol a defláció kivédése érdekében egészen tavaszig meghagyják az elővetemény tarlóját a területen. A nyári és tavaszi szántás legfeljebb középmély (16-20 cm) lehet a talaj nedvességtartalmának megőrzése érdekében. Évente maximum egyszer szabad szántani, hiszen igen drasztikus beavatkozás a talaj életébe. Bizonyos kultúrák esetén pedig akár el is hagyható. Szerves trágyázáskor viszont elkerülhetetlen.

A szántás sebességének meghatározásakor figyelembe kell venni, hogy lassabb haladási sebesség mellett tökéletesebb lesz az átfordítás és kisebb lesz az ingadozás a szántásmélységben, de kisebb lesz a porhanyítás mértéke is, mint nagyobb haladási sebességnél.

Tárcsázás

Igen gyakran alkalmazott talajművelési eljárás a tárcsázás is. A tárcsa az eke után a második legelterjedtebb talajművelő gép. Eszközei a tárcsák, melyek lehetnek sima vagy csipkés élűek, egy- vagy kétsoros elrendezésűek, kisebb vagy nagyobb tömegűek, ezáltal kisebb vagy nagyobb művelési mélységűek. A tárcsák feladata a talaj porhanyítása, a talajrögök ill. növénymaradványok aprítása. A csipkés élű tárcsa intenzívebb rögtörő és növényaprító tulajdonságú, így a sok szármaradványt visszahagyó kultúrák után ezt célszerű használni. A tárcsázásnak nagy jelentősége van a gyommentesítésben is. A tárcsák az egyéves gyomnövényeket jók irtják, a tarackos fajokat azonban – tarackjaik felaprításával – inkább szaporítják. A tárcsák keverő és lazító tevékenységet is végeznek, és a talajfelszín egyengetésére is alkalmasak. Szárazság esetén vetőágy készítésre viszont ne használjuk őket, mert nagyon kiszárítják a talajt, s így éppen a csírázás és kelés körüli érzékeny időszakban csökkentenék a termőréteg nedvességtartalmát.

Sima élű tárcsa

Csipkés élű tárcsa

A tárcsázás előnye, hogy nagy munkaszélességű és nagy teljesítményű, költségigénye pedig mérsékelt. Tarlóhántáskor, a tarlóhántás ápolásában ill. a vetés előtti talaj-előkészítésben van igen nagy jelentősége.

Talajlazítás

Talajlazítás során a talaj szilárd részecskéi egymástól távolabb kerülnek, ezáltal a talaj térfogata megnő. Ennek hatására több nedvességet képes befogadni (vízbefogadó és vízáteresztő képessége javul), és jobb lesz a levegőellátottsága is. Lazább talajban a növények gyökerei is erőteljesebben fejlődnek, mivel növekedésük során kevesebb ellenállásba ütköznek. A talajlazítás alkalmazásának további előnyei, hogy az eketalpbetegség megtörésére is használható (elsősorban az altalajlazítók), a kifejezetten mélyen gyökerező növények számára pedig megfelelő mélységű művelést biztosíthat. Mindezt úgy, hogy a talajt nem szárítja ki, ellentétben például a szántással. Gyomirtó tulajdonsága is van (a gyomnövények gyökereit elvágja), porhanyít és felszínalakításra is használható. Keverő hatása azonban minimális.

A talajlazítás elsődleges eszközei a lazító és a kultivátor. A talajlazítás eszközeit a művelés mélysége szerint szokás csoportosítani. Ez alapján a legfeljebb 15 cm mélységig végzett lazítás eszköze a kultivátor, a max. 30 cm mélységig végzett lazításé a nehéz kultivátor, a max. 50 cm mélységben végzett lazítás eszköze a középmélylazító, a legfeljebb 90 cm mélységig végzett lazításé pedig az altalaj- vagy mélylazító. A talajlazítók tehát 30-90 cm-es mélységben fejtik ki hatásukat, a kultivátorok pedig a legfeljebb 30 cm-es mélységben végzett lazítás alapeszközei.

Talajlazító

A kultivátorokat rendeltetésük szerint csoportosítjuk. Így megkülönböztetünk sorközművelő és szántóföldi kultivátorokat, melyek lehetnek könnyű vagy nehéz kialakításúak. A sorközművelő kultivátorok mereven rögzített szárnyas művelőtestekkel vannak felszerelve, művelési mélységük 5-10 cm. A széles sorközű kapás növények sorközeinek művelésére alkalmasak. A szántóföldi kultivátorokat véső vagy lúdtalp alakú művelőtestekkel szerelik fel, melyek művelési mélysége 8-20 cm között változtatható. A tenyészidőszakon kívüli talajművelésre (pl. tarlóhántás ápolása, vetés előtti talajelőkészítés) használhatók.

Sorközművelő kultivátor

Könnyű szántóföldi kultivátor

Nehéz szántóföldi kultivátor

Talajmarózás

Eszköze a talajmaró, mely éles forgókésekkel van felszerelve. A kések először szeleteket vágnak ki a talajból, majd azokat nagy erővel a borítólemezhez dobják, így azok tovább aprózódnak. Fő feladata a porhanyítás ill. a gyomirtás, kivéve a tarackos, évelő gyomnövényeket. Használatának előnyei, hogy a szerves anyagokat (pl. zöldtrágya, szerves trágyák) bármely más talajművelő gépnél jobban, egyenletesebben keveri a megmunkált talajrétegbe, továbbá egyenletes, barázdák és bakhátak nélküli talajfelszínt hagy hátra. Hátránya viszont, hogy a talajnak csak igen szűk nedvességi állapotában és megfelelő humusztartalom mellett használható hatékonyan (száraz talajon porosít, nedves talajon sárhurkák képződnek). Ezen kívül viszonylag nagy az energiaszükséglete.

Talajmaró

Boronálás

Eszközei: a boronák, melyeknek különböző típusai vannak. Megkülönböztetünk fogas boronát (a legelterjedtebb), ásó- és forgóboronákat (vetőágy-készítésre is alkalmasak), továbbá láncboronát (réthasogatás és –levegőztetésre való). Valamennyi boronatípus a talaj felső 3-10 cm-es rétegét porhanyítja, egyben a talajfelszín egyenetlenségeit is megszünteti. Munkájuk nyomán a felső talajréteg levegősebbé, porhanyósabbá válik, melynek szigetelő hatása révén az alsó talajréteg védett lesz a kiszáradással szemben. Felhasználhatjuk még őket rögtörésre, magtakarásra és vetések ápolására is, a láncboronákat pedig rétek és legelők ápolására. A boronálás a kultivátorozástól elsősorban mélységében különbözik, mivel kisebb, könnyebb fogakkal rendelkezik (amik azonban sűrűbben helyezkednek el).

Boronatestek

Ásóborona

Simítózás

A talajfelszín alakításának egyik igen fontos talajművelési eljárása, melynek eszköze a simító. Ez általában egy egyszerű vagy kettős fa-, beton- vagy fémgerenda, melyet lánccal húznak a traktor után. Laza szerkezetű talajon léces vagy szöges simító használható, kötöttebb és rögös talajon deszkából és vasrudakból készült simító képes jó munkát végezni. Nedves, agyagos talajon viszont ne végezzünk simítózást, mert az a talaj felszínét elkeni. Összetömődött, kigyomosodott talajon se alkalmazzuk, helyette inkább fogas boronát járassunk.

Simító

A simító egyik legfontosabb feladata a szántás elmunkálása (a szántás irányára kb. 45°-os szögben rögzítik az eke után), a nagyobb rögök széttörése és egyenletes, sima talajfelszín kialakítása (pl. magágykészítéskor). A sima felszín egyik előnye, hogy kisebb a párologtató felülete, így csökkenti a talaj vízveszteségét.

Hengerezés

A hengerezés elsődleges feladatai a rögtörés és talajtömörítés, melynek során a talajszemcsék közelebb kerülnek egymáshoz, így a talaj térfogata és levegőtartalma csökken. Vetés után mindig célszerű hengerezést alkalmazni, mivel tömörítés hatására csökken a hézagtérfogat, így a talaj könnyebben felmelegszik, nehezebben szárad ki, javul a terület vízellátottsága, könnyebben bomlanak a szerves anyagok, a talajszemcsék hozzányomódnak a vetőmaghoz, s így azok gyorsabban és egyenletesebben kezdenek el csírázni.

A hengerezés eszközei a hengerek, melyek többfélék lehetnek. A kevésbé rögös feltalaj tömörítésére a sima henger használható, a nagyobb rögök aprítására és kissé mélyebb talajréteg tömörítésére pedig a gyűrűs henger. Erősen kötött talajokon a száraz rögök aprítására és tömörítésre a csillagos, Cambridge- és Crosskill-hengerek alkalmasak, a mély tömörítő Campbell-hengert pedig a szántás gyors lezárására használják (pl. akkor, ha a szántást a vetés előtt nem sokkal végzik).

Sima henger

Gyűrűs henger

Erős rögtörő hatású hengerek

A hengerezés a rögtörésen és talajtömörítésen kívül felszínalakítást és porhanyítást is végez a henger típusától és fajtájától függően. Kivételes esetekben a növényápolásban is használható a sima henger, ha a téli felfagyások hatásait akarjuk mérsékelni. A felfagyott őszi vetések talajba történő visszanyomásával ugyanis a növények visszagyökeresedése elősegíthető.

Kombinátorozás

A talajmunkák során igen nagy probléma, hogy minél többször mennek rá a nehéz talajművelő gépcsoportok a megművelendő területre, annál nagyobb lesz a taposási kár, vagyis a talaj nem kívánt tömörödése. Minél kisebb a járószerkezet talajjal érintkező felülete, annál jobban besüllyed a talajba, vagyis annál nagyobb kárt okoz. A taposási kár csökkentése kétféleképpen lehetséges: vagy nagyobb felfekvő felületű, speciális mezőgazdasági gumiabroncsokat alkalmazunk, vagy a munkamenetek számát csökkentjük. Ez utóbbi céljából alkották meg a kombinátort, amely több munkaműveletet végez el egy menetben (ily módon jelentős költséget is megtakarít). A kombinátor lazító (pl. kultivátor, boronatestek) és tömörítő elemekből (pl. különböző hengerek) épül fel elsősorban, így egy menetben végzi a talaj lazítását majd tömörítését. Ideális eszköze a magágykészítésnek.

Gumiabroncs talajra gyakorolt nyomása

Kombinátor  

Talajművelési módok

Tarlóhántás

Az elővetemény betakarítása utáni talajmunkák első művelete a tarlóhántás, melyet a növény lekerülését követően a lehető legrövidebb időn belül el kell végezni. Általánosan használt művelő eszköze a tárcsa, ritkábban a kultivátor, a művelési mélység pedig igen sekély, 6-10 cm. A tarlóhántást a nedvesség megőrzése céljából mindig le kell zárni, lehetőleg a tarlóhántással egy menetben.

Tarlóhántás

A tarlóhántás során a tarlómaradványokat felaprítjuk, ily módon felgyorsítjuk azok lebomlását a talajba dolgozás után, hiszen nagyobb felületen érintkeznek a talajjal. A tarlóhántás elvégzésének másik előnye, hogy elősegíti a felső talajréteg átnedvesedését (a nyári csapadék befogadását), valamint a talaj nedvességtartalmának megőrzését (mivel a talaj felső megművelt részében megtöri a kapillárisokat, amiken keresztül egészen addig szabadon távozhatott a nedvesség a talaj mélyebb rétegeiből). A gyomirtásban is nagy szerepe van, mert elősegíti az árvakelést, ill. a gyommagvak kicsírázását, melyeket aztán az alapművelés során kiirthatunk. Továbbá a felső talajréteg fellazítása által a következő munkaműveleteket már kisebb vonóerő igénnyel végezhetjük, így költséget takarítunk meg.

Tarlóápolás

Tarlóápolás alatt a tarlóhántás ismételt elvégzését értjük, a hántást követő 3-6 hét múlva. Akkor van rá szükség, ha a tarlóhántás és az alapművelés között túl hosszú idő telik el, és a terület gyomosodni kezd. A művelet porhanyító eszközökkel (tárcsa, kultivátor, kombinátor, ásóborona) végezhető, a tarlóhántásnál néhány centiméterrel mélyebben, és arra 10-45°-os szögben. A tarlóhántáshoz hasonlóan a tarlóápolást is le kell zárni pl. fogas boronával, száraz és rögös talajon pedig hengerezéssel.

Alapművelés

Olyan alapozó jellegű talajművelés, ami a termeszteni kívánt növény teljes tenyészidőszakára kellő hosszúságú és intenzitású változást idéz elő a területen, továbbá a talaj lazultságát, porhanyítottságát kellő mélységben képes biztosítani.

Kétféle alapművelést különböztetünk meg: az egyik a forgatásos, a másik pedig a forgatás nélküli alapművelés. A forgatásos alapművelés eszköze az eke. Jobb vízgazdálkodású, nedvesebb területeken, ill. nem túl mélyen gyökerező növényfajok termesztésekor alkalmazható, valamint akkor, ha nagy adagú szerves trágya bedolgozása is célunk. A forgatás nélküli alapműveléskor tárcsával, kultivátorral sekélyen, középmély- és mély lazítókkal pedig mélyen történik a talaj megmunkálása. Akkor használjuk ezt a művelési módot, ha a szántásnál mélyebb művelést kívánunk elérni. Ha a talaj legalább 40-45 cm mélységig a termesztésre alkalmas „lazult” állapotú, kockázat nélkül elhagyható a mélyebb alapművelés. (Az alapművelés mélységét a gyökérzóna állapotához célszerű igazítani.) Ha viszont a gyökérzóna talaja vizet és levegőt át nem eresztően tömörödött, akkor indokolt a mélyebb – többnyire lazításos – eljárás igénybe vétele. Forgatás nélküli művelést alkalmazunk akkor is, ha a forgatás valamilyen oknál fogva nem ajánlott, vagy az eketalpréteget szeretnénk megtörni, esetleg kialakulását elkerülni. Szárazságra hajló klíma alatt is ez a művelési mód ajánlott.

Alapművelés elmunkálása

Kimaradhat a talajművelésből, ha az alapművelést ősszel végezzük késő tavaszi vetésű/ültetésű növény előtt (a téli fagyok elvégzik a rögaprító munkát, továbbá az ormos felszín miatt az elmunkálatlan szántás felülete alkalmasabb a téli csapadék befogadására). Kora tavaszi, apró magvú növények vetése esetén azonban az őszi alapművelést még az ősszel könnyen el kell munkálni, a nagyobb rögöket apróbbra kell törni. Az elmunkálás feltétlenül szükséges akkor is, ha nyári alapművelést kell végeznünk őszi vetésű növények alá.

Az elmunkálás során a lazítás, porhanyítás, keverés, tömörítés és felszínegyengetés műveleteit kombináltan végezzük, javítva az előző művelés minőségét. Eszközei: a simító, hengerek, tárcsa (ha a talaj kötöttebb), vagy a kombinátor. Gyakori, hogy a szántás elvégzése után könnyű hengerrel zárják le a talajt, amivel a szél talajszárító hatását lehet csökkenteni. Az elmunkálás lehetőleg mindig a szántással egy menetben történjen.

Magágykészítés

Az egyik leggondosabban elvégzendő művelési mód. Célja a vetésre kerülő növény igényeihez igazodó jó minőségű vetőágy előállítása. A jó magágy sima talajfelszínű, aprómorzsás szerkezetű, gyommentes, nyirkos, a felszínen kellően laza, a vetés mélységében pedig kellően tömörített. Az aprómorzsás és ülepedett talaj a magvak jó levegő- és vízellátásának feltétele, hiszen a nagyobb rögök heterogén feltételeket teremtenek nedvesség és hőmérséklet szempontjából, ezáltal egyenetlen kelést és egyenetlen növényállományt eredményeznek. A sima talajfelszín pedig az egyenletes vetési mélység miatt szükséges.

A kora tavaszi vetésű (márciusi) növények (pl. édeskömény, fehér mustár, konyhakömény, koriander, körömvirág, majoránna, máriatövis, tavaszi mák) talaj-előkészítése az őszi szántás elmunkálásából és tavaszi sekély porhanyításból (pl. fogas boronával) áll. Ha nagyon apró magvú növényt vetünk, a kellően tömörített magágy kialakításához hengerezni is kell (sima hengerrel). A késő tavaszi vetésű (április-május) növények (pl. bazsalikom, kerti borágó, maghéjnélküli tök) vetésidejére a talaj kigyomosodik, ezért a gyomosodás mértékétől függően egyszer-kétszer tavaszi porhanyításra van szükség a vetés előtt (pl. kombinátorral, fogas boronával vagy kultivátorral). A nyári vetésű növények (pl. kamilla) magágy-készítése a nyári szántáshoz kapcsolódik. Ha nincs sok idő a szántás elvégzése és a vetés között, vetőszántást alkalmaznak. A vetőszántás lényege, hogy a szántás és magágykészítés egy menetben történik, így az alapművelés elmunkálás gyakorlatilag megegyezik a vetőágy készítéssel. Ha hosszabb idő áll rendelkezésre, a porhanyítást és gyomirtást a vetés előtt meg kell ismételni. Az őszi vetésű növények (pl. gyűszűvirág, lestyán, orvosi zsálya, őszi mák) esetén vagy a nyári szántást munkálják el, a vetésig pedig a gyomosodás mértékétől függően ismételt porhanyító műveleteket végeznek (pl. tárcsával vagy fogas boronával), vagy a magágyat nyári szántás nélkül, kizárólag tárcsás talajművelő eszközökkel készítik elő. Ilyenkor az elővetemény lekerülése után 3-4-szer egyre mélyebbre hatoló tárcsázással vagy ásóboronával állítják elő a kellő mélységű, biológiailag is beérett magágyat. A tárcsázások után mindig szükséges a talaj lezárása, melyre fogas boronát, szárazabb talajon pedig hengert kell járatni.

Vetőszántás

Vetés utáni elmunkálás

A magvak vetés utáni földdel történő betakarását és a vetés sorának könnyű tömörítését jelenti. Célja a kelés elősegítése és a talaj védelme. Eszközei a vetés utáni hengerezés vagy a fogas boronálás (fogasolás), a vetéssel egy menetben elvégezve. Ez elősegíti a talaj átnyirkosodását, tehát a magvak vízellátottsága javul, ugyanakkor a levegő kiszorítása következtében a talaj könnyebben felmelegszik.

Ezt a műveletet ma már nagyon sok esetben nem kell külön elvégezni, mivel a korszerű vetőgépek a vetés utáni elmunkálást a vetéssel egy menetben megvalósítják.

Ellenőrző kérdések

Egyes kérdéseknél több helyes válasz is lehetséges

1. A mediterrán származású körömvirágot melyik termőhelyen termesztené?

1. Az Északi-középhegység csapadékosabb vidékein
2. Szeged környékén
3. A Kisalföldön
4. A Balaton környékén, frissen trágyázott talajon

2. Melyik ökológiai tényező befolyásolható a legkevésbé agrotechnikai módszerekkel?

1. Hőmérséklet
2. Csapadék
3. Talaj tápanyagtartalma
4. Szél

3. Milyen előnyei vannak a déli kitettségű domboldalaknak?

1. Könnyebben felmelegszenek
2. Csapadékosabbak
3. Kevésbé szelesek
4. Kevésbé fagyveszélyesek

4. Melyik a legkevésbé fontos gazdasági tényező a konyhakömény termesztése során?

1. Feldolgozóhely közelsége
2. Olcsó munkaerő
3. Konkurencia mértéke
4. Tárolókapacitás megléte

5. Melyik állítás nem igaz a vetésforgóra?

1. Növeli a hozamot és minőséget
2. Csökkenti a kijuttatandó növényvédő szerek mennyiségét
3. A szervezési munkákat egyszerűsíti
4. Védelmet nyújt az erózió és defláció ellen
5. Javítja a talaj szerkezetét

6. Mennyi a középhosszú vetésforgó rotációjának időtartama?

1. 1 év
2. 2-3 év
3. 4-10 év
4. 10 évnél hosszabb

7. A kapás növények termesztésének milyen előnyei vannak a vetésforgóban?

1. Csökkentik a terület gyomosságának mértékét.
2. Mérséklik a talajeróziót.
3. Segítenek megőrizni a talaj nedvességtartalmát.
4. Mérséklik a napsugarak és a szél talajszárító tevékenységét.

8. Az alábbiak közül melyik növényi sorrend javasolható vetésforgó összeállításakor?

1. Majoranna után bazsalikom
2. Maghéj nélküli tök után kakukkfű
3. Borsó után mák
4. Koriander után ánizs

9. Miért fontos a megfelelő talajlazítottság kialakítása?

1. Javul a talaj vízbefogadó és vízáteresztő képessége
2. Csökken a talajerózió mértéke
3. Lazább talajban a növények gyökerei gyorsabban fejlődnek
4. A talaj könnyebben felmelegszik

10. Csapadékban szegény területeken az alapművelés során milyen talajművelési eljárások javasolhatók?

1. Szántás
2. Középmély és mély lazítás
3. Talajmarózás
4. Kultivátorozás majd hengerezés 

11. Mikor célszerű forgatásos alapművelést végezni?

1. Nagyadagú szerves trágya bedolgozásakor
2. Szárazságra hajló klíma alatt
3. Eketalpbetegség elkerülése végett
4. Ha az altalajréteg rossz minőségű

12. A talaj keverése melyik talajművelési eljárással nem lehetséges?

1. Szántás
2. Talajlazítás
3. Tárcsázás
4. Talajmarás

13. A tarlóhántás milyen funkcióval nem rendelkezik?

1. Morzsalékos talajstruktúrát alakít ki.
2. Lehetővé teszi a felső talajréteg átnedvesedését.
3. Gyomirtó hatású.
4. Elősegíti a talaj nedvességtartalmának megőrzését.

14. Milyen a rossz magágy?

1. Sima talajfelszínű
2. Aprómorzsás szerkezetű
3. A felszínen kellően tömörített, a vetés mélységében pedig kellően laza
4. Gyommentes
5. Nyirkos

Megoldások

Irodalomjegyzék

Bernáth J. (szerk.) (2000): Gyógy- és Aromanövények. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Radics L. (szerk.) (2006): Ökológiai gazdálkodás a felsőfokú szakképzés hallgatói számára. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest.
Tarjányi F. (1994): Talajművelés. In: Balázs S. (szerk.): Zöldségtermesztő,,,l,k kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 115-123.
Tarjányi F. (1994): Vetésforgó, növényváltás. In: Balázs S. (szerk.): Zöldségtermesztők kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 130-137.