Klímapolitika

A klímapolitikai felvetéseket és nemzetközi megbeszéléseket, egyeztetéseket és vállalásokat számos tudományos eredmény és felfedezés előzte meg. 1896-ban elsőként Arrhenius Svante vetette fel, hogy a légköri szén-dioxid koncentrációja és a Föld átlagos hőmérséklete között szoros összefüggés áll fent. 1938-ban Callendar az 1900-1935 közötti meteorológiai megfigyelések alapján a fosszilis tüzelőanyag felhasználásából származó széndioxid kibocsátás és a légköri koncentráció között fedezett fel szoros összefüggést. 1957-ben Revelle kimutatta, hogy a növekvő légköri szén-dioxid koncentrációnak akár globális hatása is lehet, ezért szisztematikus, átfogó és globális megfigyelésekre van szükség. A hatvanas években kezdődtek meg a szisztematikus mérések az USA-ban (NOAA, Mauna Loa)

A megfigyelések egyre inkább rávilágítottak a globális problémákra és egyre többen kezdtek el foglalkozni a Föld minden lakóját érintő kérdések megválaszolásával.

1962 Carson: Néma tavasz
1968 Dubos- Ward: globális környezeti problémák (Only One Earth)
1970 Római Klub
1970 Föld napja mozgalom

A világháborúk és a hidegháborús viszonyok a hetvenes évekig lehetetlenné tették a nemzetközi együttműködéseket. Az enyhülés időszakában indult meg a kiterjedtebb környezeti problémák felismerése, a nemzetközi megfigyelések fejlesztése, kutatóhálózatok kialakítása és a közös szakpolitikai megközelítések, megállapodások kezdeményezése. A kezdeti nehézségeken túllépve és a környezeti információk könnyebb és szelesebb körben való elérése nyomán az elmúlt években számos, a klímaváltozás káros hatásait enyhítő rendelkezés lépett életbe.

1985 Sztratoszferikus ózonréteg védelméről szóló keretegyezmény. Ez lesz a kerete az ózonbontó anyagok elleni jegyzőkönyvekhez. Államok közötti együttműködés és jogalkotás.
1985 Helsinki jegyzőkönyv: fellépés a kén kibocsátása ellen 2003-ig 70% csökkentés (Az SO₂ nem üvegházhatású gáz, csak savas esőt okoz)
1987 Montréal: CFC-k fokozatos csökkentése
1988 Szófiai jegyzőkönyv: A NO_x ellen fellépés. Infó és technológia csere. 1994-ig ne legyen több a kibocsátás, mint a 1987-es szint. Ez valódi üvegházhatású gáz (320egység CO₂ egyenérték)
1989 Helsinki: CFC-k használatának fokozatos betiltása
1997 Az Európai Unió betiltja a CFC-k termelését, forgalmazását, stb.
1992 Rio de Janeiro ENSZ éghajlat-változási keretegyezmény (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC, rövidebben FCCC): Stabilizálni az üvegházhatású gáz mennyiséget egy nem veszélyes szinten. Az aláírók elismerték, hogy az üvegházhatású gázok a Föld ökoszisztémáját megbontják. Célkitűzésükben meghatározzák ezen gázok légköri koncentrációinak stabilizálását, hogy minimálisra csökkentsék a további veszélyhelyzetek kialakulását. Kötelezettséget vállaltak a felek a közvélemény tájékoztatására, a kutatásra és a rendszeres megfigyelésre. Megalakították a Felek Konferenciáját, amelyen a globális felmelegedés problémáit kívánják megoldani.

Jelentősebb környezetet érintő nemzetközi megállapodások állásfoglalások

Brundtland jelentés

Az 1980-as évek első felében a nemzetközi szervezetek, beleértve elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezetét, fel ismerték a következő tendenciákat:

• A környezetvédelem egyre inkább globális jelleget kap.
• Hosszú időhorizontban szükséges gondolkodni és cselekedni.
• A környezetpolitikát és a gazdaságpolitikát össze kell kapcsolni.

Új elképzelésekre, új megközelítési módszerekre, új gondolkodás-módra és új stratégiai elképzelésekre van szükség. Ezek kidolgozása és megalapozása érdekében jött létre az ENSZ Közgyűlés állásfoglalásának megfelelően a Környezet és Fejlődés Világbizottsága (World Commission on Environment and Development).

A Brundtland Bizottság

A Környezet és Fejlődés Világbizottsága vezetésére az ENSZ Gro Harlem Brundtland asszonyt kérte fel, aki abban az időben a Norvég Királyság miniszterelnöke volt. A Bizottság 22 tagból állt és a tagokat az elnök asszony választotta ki, megfelelő tájékozódás és konzultáció után. Az alapvető elv az volt, hogy a Bizottság fele a fejlődő országokból, fele az iparilag fejlett országokból kerüljön ki. Egy másik csoportosítás szerint az egyik felét politikusok, közéleti személyek, a másik felét a tudományos élet és a környezetvédelmi mozgalmak képviselői alkossák. Érvényesítették a lehetőségek határain belül a földrajzi arányosság elvét is. A Bizottság tagjai közé Közép- és Kelet-Európa országaiból a Szovjetunió, Jugoszlávia és Magyarország (Láng István akadémikus) egy-egy állampolgára került be. A Bizottság számára Gentben létrehoztak egy Titkárságot, amely elvégezte a szükséges szervezőmunkát és koordinálta a Bizottság munkáját segítő közel kétezer szakértő munkáját. A Bizottság 1984-ben Gentben kezdte el munkáját és 1987 februárjában, Tokióban fogadta el a jelentését „Our Common Future” (Közös Jövőnk) címmel.

A Bizottság munkájának megkezdését lehetővé tevő pénzügyi alapot a kanadai, a dán, a finn, a japán, a holland, a norvég, a svéd és a svájci kormány adta. Később több más kormány - így a magyar kormány is - hozzájárult a költségvetéshez. Jelentős pénzügyi segítséget kapott a Bizottság több nemzetközi alapítványtól is. A Bizottság, a Titkárság, a szakértők költségei, ami a „Közös Jövőnk” jelentés elkészítését lehetővé tette, összesen 9 millió dollárba került.A Bizottság az alakuló ülésén kiválasztotta azt a nyolc kulcskérdést, amelyeket munkája során elemezni akart. Ezek a következők:

• A népesedés, a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés perspektívái.
• Energia és környezetvédelem.
• Ipar: környezetvédelem és fejlődés.
• Élelmiszer biztonság, mezőgazdaság, erdészet: környezetvédelem és fejlődés.
• Emberi települések: környezetvédelem és fejlődés.
• Nemzetközi gazdasági kapcsolatok: környezetvédelem és fejlődés.
• A környezetgazdálkodást támogató döntési rendszerek.
• Nemzetközi együttműködés.
• A felsorolásból hiányzik az oktatás, nevelés, valamint a környezettudatosság témaköre és emiatt a Bizottság és jelentése a későbbiekben sok kritikát kapott. Az alakuló ülésen a Bizottság azt is elhatározta, hogy eljárásmódja nyitott, nyilvános, a részvételt bátorító lesz, továbbá, hogy munkája során olyan módszereket fog alkalmazni, amelyek biztosítják, hogy a legszélesebb körből kapjon véleményeket és tanácsokat a kiválasztott ku1cskérdésekről.

Közös Jövőnk

A jelentés alapkoncepciója az volt, hogy a Föld minden lakosának joga van arra, hogy emberhez méltó körülmények között élhessen és legalább az alapvető emberi szükségleteit kielégíthesse. Figyelembe véve a jövő század első negyedére prognosztizált népességet, illetve azt a jogosan igényelt életszínvonal-emelkedést, ami az alapvető szükségletek kielégítésére irányul a fejlődő országokban, illetve több fejlett ország halmozottan hátrányos társadalmi csoportjainál, globális méretekben mintegy négy-ötszörös produkciónövelésre lenne szükség ötven év alatt. Ha mindez az akkori technológiákkal és termelési eljárásokkal valósul meg, akkor elkerülhetetlenül ökológiai katasztrófa következik be. Tehát változtatások szükségesek, mégpedig az erőforrások hasznosításában, a technológiák környezeti hatásaiban, a népesség növekedési ütemében, a gazdasági élet célkitűzéseiben és az egész társadalom értékrendjében. A jelentés nagy hangsúllyal húzta alá a fejlett országok pazarló fogyasztói szokásai megváltoztatásának szükségességét is. A „Közös Jövőnk” jelentés fő üzenete a fenntartható fejlődés koncepciójának globális elfogadására és alkalmazására irányult. Ez a fejlődési modell, amely a mennyiségi növekedés és a minőségi fejlődés elemeit egyaránt magába foglalja, de ezek egymás közti aránya szükségszerűen eltérő lesz a különböző országok esetében. Más szavakkal kifejezve, a koncepció szerint a fejlődő országoknál a mennyiségi jellegű növekedés lesz jellemző a következő évtizedekben, de a minőségi fejlődés követelményei is előtérbe kerülnek. A fejlett országok esetében általában nem a további növekedés az elsődleges cél, hanem a termelés és a fogyasztás minőségi jellegű változtatása. A környezetkímélés és az erőforrás-takarékosság természetesen mindkét esetben elsőrendű igény.

A „Közös Jövőnk” jelentés nagyon röviden és tömören határozta meg a fenntartható fejlődés fogalmát.

A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generáció szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.

Ez a megfogalmazás elsősorban politikai jellegű állásfoglalást tükröz. A középpontban az ember áll, aki életszükségleteit úgy elégíti ki, hogy egyúttal a jövő generációk hasonló érdekeit is figyelembe veszi. A környezet védelmét és az erőforrások takarékos használatát közvetlenül nem említi a definíció. A fenntartható fejlődés fogalma ily módon a fejlődő világ, illetve az alacsony jövedelmű társadalmi csoportok számára üzenet, hogy reményt adjon a jövőt illetően. A közvetett értelmezésnél azonban egyértelművé válik, hogy a jövő generációk csak akkor részesülhetnek a földi javakban, ha nagyfokú takarékosság valósul meg az erőforrások hasznosításában, illetve, ha a környezet értékeit is megőrzik és elkerülik a környezet degradációját. A jelentés a következő fontosabb témaköröket ölelte fel.

A népesség és az emberi erőforrások

A világ sok táján a népesség olyan ütemben növekszik, amely jócskán meghalad minden ésszerű fejlődést akár a lakásépítést, az egészségügyet, az élelmiszer-biztonságot, vagy az energiafelhasználást tekintve. A kérdés valójában nem az emberiség száma, hanem az, hogy ez hogyan viszonylik a rendelkezésre álló erőforrásokhoz. Így a népességnövekedési problémát részben a tömeges szegénység megszüntetésére tett erőfeszítésekkel lehet enyhíteni, méltányosabb hozzáférést biztosítva az erőforrásokhoz, részben, pedig oktatással, szemléletváltozással lehet előmozdítani az erőforrások takarékos felhasználását. A jelentés hangsúlyozta, hogy a kormányoknak olyan népesedéspolitikát szükséges kidolgozniuk, amelyben figyelembe veszik a családtervezés szociális, kulturális és gazdasági motivációit.

Az élelem biztosítása

A világ mezőgazdasági kultúrái lehetőséget nyújtanak arra, hogy elegendő élelmiszer jusson mindenkinek. Az élelmiszer azonban gyakran nem érthető előtt, ahol szükség volna rá. Az ipari országok többségében túltermelés van. A többlettermékek nagy részét, pedig kedvezményes áron adják el a harmadik világnak, aláásva ezzel az átvevő országok mezőgazdasági politikáját. Az élelmiszer-ellátás biztonsága megköveteli azt is, hogy figyelmet fordítsanak az elosztás kérdésére, hiszen az éhség gyakran nem az élelmiszerek, hanem a vásárlóerő hiányából fakad.

 A fajok és az ökoszisztémák

A növények, és állatok fajainak egy részét a kipusztulás fenyegeti. A fajok változatossága elengedhetetlen az ökológiai rendszerek és a bioszféra egészének működéséhez. A vadon élő fajok genetikai örökítő anyagai évente milliárd dollárokat jelenthetnek a világgazdaságnak nemesített növényfajták, gyógyszerek és ipari alapanyagok formájában. A hasznosságon kívül azonban morális, etikai, kulturális, esztétikai és tisztán tudományos okai is vannak az élővilág védelmének.

 Az energia

Az energiafelhasználás növekedésének üteme csökkenőben van, bár az iparosítás, a mezőgazdasági fejlesztések, és a fejlődő országok rohamosan növekvő népessége egyre több energiát igényel. Egy iparosított piacgazdaságban az átlagpolgár 80-szor annyi energiát fogyaszt, mint a Szaharában élő ember. A fejlődő országok gazdasági növekedése, ami elengedhetetlen az életszínvonal javításához, igen jelentős energiafelhasználással fog párosulni. Az energiatakarékosság és energiaracionalizálás a következő időszak vezető irányzatai lesznek. A megújuló energiaforrások fokozottabb igénybevétele jelenti a másik fontos irányzatot a következő évszázadokban.

 Az ipar

A Jelentés iparpolitikai jelszava, hogy „többet a kevesebből” vagyis több értéket létrehozni az ipari termelés során kevesebb anyag- és energiafelhasználással. Technológiai váltásokra van szükség az iparban; a tisztább termelés, a környezetkímélő eljárások kerülnek előtérbe. A veszélyes hulladékok kezelésének, és ezek exportjának fokozottabb ellenőrzésére van szükség.

 A város kihívása

A századfordulón az emberiségnek csaknem fele városokban él majd. A fejlődő országokban kevés városi önkormányzat rendelkezik a szükséges erőforrásokkal, hogy a gyorsan növekvő lakosságot ellássa megfelelő emberi élethez szükséges területtel, szolgáltatásokkal, tiszta vízzel, csatornázással, iskolákkal, közlekedéssel. Csökkenteni szükséges a legnagyobb városokra nehezedő nyomást, kisebb városokat építve, szorosabban integrálva őket a vidéki háttérhez. A jó városirányítás decentralizálást igényel, továbbá anyagi, politikai és személyi függetlenséget a helyi igények kielégítésére legalkalmasabb helyi hatóságok számára.

 A nemzetközi gazdaság

Sok fejlődő országban a növekedést a nyomott kereskedelmi árak, a protekcionizmus, az elviselhetetlen adósságterhek és a csökkenő fejlesztési pénzkeretek akadályozzák. Ezeket a tendenciákat kellene megfordítani. Számos fejlődő ország adósságterheinek jelenlegi szinte nem egyeztethető össze a fenntartható fejlődéssel. Az adósok arra kényszerülnek, hogy árutöbblettel törlesszenek, és e célra nagymértékben kihasználják nem megújuló erőforrásaikat. Sürgős cselekvés szükséges az adósságterhek csökkentésére oly módon, hogy egy tisztességesebb felelősség- és tehermegosztás legyen az adósok és a hitelezők között.

 A jogi eszközök

A nemzeti és nemzetközi jog elmarad a fejlődés ökológiai alapokat érintő, növekvő léptékű hatásaitól. A kormányoknak sürgősen meg kell hozniuk a környezettel kapcsolatos nemzeti törvényeiket. Egyúttal meg kell találniuk az utat ahhoz, hogy felismerhessék és megvédhessék a jelen és jövendő nemzedékek jogát, az egészségüket és jólétüket kielégítő környezethez.

A „Közös Jövőnk” jelentés helyzetértékelése, illetve a jövőre vonatkozó javaslatai és ajánlásai 1987 őszén az ENSZ Közgyűlése elé kerültek, ahol a tagországok általános egyetértést fejeztek ki. Ezen a közgyűlési ülésszakon rajzolódott ki az, az elképzelés, hogy az 1990-es évek elején újabb világkonferenciát szervezzenek a környezetvédelem ügyéről, összekapcsolván a fejlődés szerteágazó kérdéseivel. Később eldőlt, hogy az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciáját (UN Conference on Environment and Development) 1992-ben Brazíliában, Rio de Janeiróban tartják meg. A Brundtland Bizottság jelentése szolgáltatta a koncepcionális hátteret a Konferencia dokumentumai tervezetének elkészítéséhez.

Ez a kifejezés a „Fenntartható fejlődés” még nem szerepelt a Stockholmi Konferencia dokumentumaiban. Az 1980-as évek elején jelent meg a szakirodalomban a „fenntarthatóság” koncepciója és ennek egyre táguló értelmezése. Ebben a folyamatban nyilvánvalóan szerepe volt az 1970-es évek főbb változásainak: a Föld lakosságának rohamos növekedése, a szegénység elterjedése, a környezet szennyeződése, a természeti erőforrások belátható időn belüli kimerülésének veszélye. Mindezek leküzdéséhez gazdasági fejlődés szükséges. De nem akármilyen fejlődésre van igény, hanem olyam, amely hosszú időn keresztül „fenntartható” és nem veszélyezteti a jövő generációk életviteléhez szükséges természeti javak megmaradását. A fenntartható fejlődés bizonyára ellenválasz volt a Római Klub gazdasági növekedés elleni koncepciójára, amelyet a fejlődő országok egyértelműen elutasítottak.

Brown L. R. a washingtoni Világfigyelő Intézet (Worldwatch Institute) igazgatója 1981-ben publikálta. „A fenntartható társadalom” (Building a Sustainable Society) című könyvét. Ettől az időponttól lehet számítani a fenntartható fejlődés fogalmának bevonulását a szakirodalomba. Brown L. R. szerint a fenntartható társadalomban összhangot kell biztosítani a népesség növekedése, a társadalom anyagi igényei, a természeti erőforrások hasznosítása és a környezetszennyezés minimalizálása között. Emlékeztetőül hangsúlyozzuk, hogy nem a Brundtland Bizottság találta ki a fenntartható fejlődés fogalmát, de a Bizottság érdeme, hogy a korábbinál szélesebb értelemben alkalmazta a kifejezést és tartalmát további dimenziókra terjesztette ki.

A fenntartható fejlődés, mint általános távlati cél, később bevonult a nemzetközi konferenciák, értekezletek dokumentumaiba és a nemzeti kormányok cselekvési programjaiba. Az Európai Unió is átvette a szóhasználatot, illetve törekszik annak érvényesítésére az egyes programokban, illetve a gazdasági és jogi szabályozási eszközökben. A sokféle értelmezés között jelentős eltérések is vannak, főleg a gazdasági fejlődés és növekedés értelmezése körül. A fejlődő országok politikusai, illetve az iparilag fejlett országok gazdasági vezetői a további fejlődést szükségesnek tartják, és ebbe beleértik a gazdaság mennyiségi növekedését is. A környezetvédő mozgalmak, és a tudományos élet jelentős része ezzel a nézettel vitatkozik, bár az ellenérvek igen sokszínűek: a teljes tagadástól az elfogadhatóság bizonyos fokáig terjednek. Közös az ellentétes véleményekben, hogy egyetértés van takarékosabban, kevesebb anyag- és energiafelhasználással folyó termelésben, és az infrastruktúrák működtetésében, minimalizálva a környezet szennyezését, ideértve a szennyeződés megelőzésének fontosságát is. Egyetértés van abban is, hogy a fenntartható fejlődés három egymással összefüggő alappilléren nyugszik: környezeti, gazdasági és társadalmi pilléreken és mindhármat mérlegelni kell a konkrét intézkedésekben, cselekvésekben.

A Riói Konferencia

A nyolcvanas évtized utolsó évében elkezdődött a felkészülés az 1992-ben Rio de Janeiróban tartandó környezetvédelmi világkonferenciára, amelynek hivatalos neve a következő: ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciája (UN Conference on Environment and Development). Megnevezése is mutatja, hogy a környezet ügyét együtt kell szemlélni a gazdasági élet alakulásával.

A Brundtland Bizottság Jelentését 1987 őszén az ENSZ Közgyűlése is megtárgyalta és egyetértett az alapvető megállapításokkal, és mint említettük, döntés született arról, hogy a következő világértekezletet 1992-ben Rio de Janeiróban tartsák meg ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciája (UN Conference on Environment and Development) címmel. Látható a rendezvény megnevezéséből, hogy két olyan területet kívánt átfogni a konferencia, amelynek érdekei sokszor ellentétesek, de az emberiség számára mindkettő egyaránt fontos. A fenntartható fejlődés koncepciója ily módon szabad utat kapott, hogy egyaránt bevonuljon a kormányok, a gazdasági élet képviselői és a környezetvédő társadalmi mozgalmak szóhasználatába. Az értelmezés körül azonban már kezdettől fogva ellentétes vélemények alakultak ki. Mindegyik érdekcsoport a maga felfogásának megfelelően helyezte el a hangsúlyokat. Az egyik csoport inkább a további gazdasági növekedés szükségességét emelte ki, hogy ki lehessen elégíteni az alapvető emberi szükségleteket. A másik viszont a termelés és fogyasztás korlátozását helyezte előtérbe a természeti erőforrások és a környezet védelme érdekében.

A Riói Konferencia megtartását kimondó ENSZ Közgyűlési határozat legfontosabb megállapításai a következők:

• A környezeti problémák - közöttük az éghajlatváltozás, az ózonréteg elvékonyodása, a határokon átterjedő levegő- és vízszennyezés, az óceánok és a tengerek elszennyeződése, az élővilágot és a felszíni erőforrásokat pusztító folyamatok, különös tekintettel az aszályra és az elsivatagosodásra - globális jellege szükségessé teszi a cselekvést minden szinten, beleértve a globális, regionális és nemzeti szinteket, minden ország kötelezettségvállalását és részvételét.
• A globális környezet egyre romló állapotának - különös az iparosodott országokban - fő oka a termelés és a fogyasztás nem megfelelő összhangja a természeti erőforrások megőrzésére irányuló erőfeszítésekkel. A szegénység és a környezetpusztulás szoros kapcsolatban áll egymással. A globális környezeti károk okozásáért, csökkentéséért, illetve megszüntetéséért azok az országok viseljék a felelősséget, amelyek a károkat okozzák, és a felelősségvállalás kapcsolódjon az okozott károkhoz, összhangban az adott ország teljesítőképességével.
• A tudománynak és a technológiának alapvető szerepe van a környezetvédelemben. Az ENSZ Közgyűlése a továbbiakban megerősítette, hogy a Konferencia olyan stratégiákat és megoldásokat dolgozzon ki, amelyek révén a világ minden részében megállítható és megfordítható a környezetpusztulás úgy, hogy nagyobb nemzeti és nemzetközi erőfeszítések történjenek a fenntartható és a környezettudatos fejlődés érdekében.

A Konferencia előkészítése két évet vett igénybe. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az egyes országok vezetői aláírják a „Föld Charta” (Earth Charter) elnevezésű dokumentumot, amely jelentős kötelezettségvállalásokat írt volna elő. Ezen kívül, három önálló egyezményt is terveztek:

• az éghajlat változási keretegyezményt,
• a biológiai sokféleség védelméről szóló egyezményt,
• az erdők védelméről szóló egyezményt.

 A cselekvési programokra tett ajánlásokat a „Feladatok a 21. századra” című dokumentum foglalta volna össze. A különböző érdekellentétek - főleg gazdasági jellegűek - miatt ez a grandiózus terv csak részben sikerült. A „Föld Charta” dokumentumból egy sokkal „puhább”, kizárólag elveket magában foglaló „Riói Nyilatkozat” alakult ki.

Az éghajlat változási keretegyezményt és a biológiai diverzitás egyezményt az országok döntő többségének vezetői a helyszínen aláírták. Ezek jogilag kötelező jellegű nemzetközi megállapodásoknak tekinthetők. Az erdők védelméről szóló egyezmény helyett csupán egy ajánlásokat megfogalmazó dokumentum állt össze, amely nem tartalmazott konkrét kötelezettségvállalást.

A „Feladatok a 21. századra” (Agenda 21) című dokumentum elfogadása nem okozott különösebb nehézséget, hiszen eleve úgy készítették el, hogy a javaslatokat, ajánlásokat tartalmaz és a nemzetközi szervezeteknek, illetve a nemzeti kormányoknak megadja a lehetőséget, hogy azt valósítsanak meg belőle, amit fontosnak és szükségesnek tartanak.

Riói Nyilatkozat a Környezetről és a Fejlődésről. (Rio Declaration on Environment and Development)

A Nyilatkozat a fenntartható fejlődés 27 alapelvét tartalmazza, de csak általános jelleggel. Az elvek közül kiemelhető a környezetért viselt kölcsönös, de megkülönböztetett felelősség elve (ezzel kapcsolatban több fejlett országnak, de különösen az USA-nak fenntartásai voltak). A dokumentum egyik fontos érdeme annak megfogalmazása, hogy mind a termelést, mind a fogyasztást és a népességpolitikát a fenntartható fejlődés követelményeinek kell alárendelni. A fejlődő országok sikereit jelenti annak hangsúlyozása, hogy minden országnak jogában áll a fejlődés érdekében saját természeti erőforrásait kiaknázni, de ennek során nem okozhat kárt más országoknak. Nagy jelentőségű az elővigyázatosság elvének kifejtése is.

A Feladatok a 21. századra.

Ezt a dokumentumot egy több száz oldalas, 40 fejezetből álló kötet tartalmazza. A dokumentum négy részből áll. Az első rész a fenntartható fejlődés olyan alapvető társadalmi és gazdasági témaköreit tárgyalja, mint a fejlődés elősegítése és a szegénység leküzdése a fejlődő országokban, a fogyasztási szokások megváltoztatása a fenntartható fejlődés szempontjainak tekintetbevételével, továbbá a népességpolitika. A jegyzet egy-egy fejezete a környezeti és természeti problémákkal, a környezetre gyakorolt káros hatások mérséklésének vagy kiküszöbölésének témáival foglalkozik; áttekinti a főbb társadalmi csoportok szerepét, feladatait, igényét a fenntartható fejlődés megvalósításában; a fenntartható fejlődés megvalósításához szükséges eszközök témaköreivel foglalkozik, mint pl. pénzügyi források, az intézményrendszer, a technológiák átadási lehetőségei, az oktatás, nevelés, tudomány és a jogi eszközök.

Több országnak voltak fenntartásai a nagy jelentőségű dokumentum egyes részeit illetően, de végül is, egyhangúlag, elfogadták. Nemzetközi jogi szempontból a dokumentum nem kötelező érvényű. Ez a dokumentum sem kötelező jogilag az ENSZ-tagállamokra. Ily módon csupán ajánlásokat tartalmaz. Korábban jószerével csak a trópusi esőerdők problémája került a figyelem középpontjába, végül is a dokumentumban kifejtett elvek valamennyi erdőtípusra vonatkoztak. Ezek alkalmazása kiterjed a gazdálkodásra, a védelemre és a fenntartható fejlődésre. Az erdők vonatkozásában is érvényes az a tétel, hogy a terül esetén található természeti erőforrások minden ország szuverén tulajdonát, képezik. A dokumentum felszólít arra, hogy a közvetlen gazdasági érdekeken kívül vegyék figyelembe az erdők környezeti (élőhelyi, vízvédelmi) szerepét is. A meglévő erdőterületek védelme mellett szükség van e területek növelésére is. A dokumentum sürgette, hogy a fejlődő országokat indokolt támogatni a fenntartható erdőgazdálkodás érdekében tett erőfeszítéseikért.

Keretegyezmény az Éghajlatváltozásról. Az egyezmény fő célkitűzése az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának stabilizálása olyan szinten, hogy megelőzhető legyen az emberi tevékenységből eredő veszélyes mértékű hatás az éghajlati rendszerre. Az éghajlatváltozás problémáival kapcsolatban a fejlettek és a fejlődők közötti alapvető ellentmondásokat úgy oldja fel az egyezmény, hogy egyfelől tartalmazza „a közös, de megkülönböztetett felelősség elvét” és azt, hogy a fejlett országok játszanak vezető szerepet az éghajlatváltozással összefüggő problémák megoldásában, másfelől elismeri a fejlődők sajátos helyzetét és a további gazdasági igényeiket. A fejlett országok vállalták, hogy 2000-ben az egy lakosra számított antropogén széndioxid- és más üvegházhatású gáz kibocsátása nem haladja meg az 1990. év szintjét. A Keretegyezmény tartalmazza azt az elvet, hogy a fejlődő országokat pénzügyi forrásokkal és technológiaátadással szükséges támogatni, hogy elősegítsék a CO2 kibocsátás minimalizálását. Az átalakuló gazdaságú országok - vagyis a volt szocialista országok - engedményeket kaptak az üvegházhatású gázok kibocsátása csökkentésének időütemezésében. Lényegében véve ezek az országok közbülső helyet foglaltak el a fejlett és a fejlődő országok között. Az ENSZ Konferencia idején 153 ország - köztük Magyarország - képviselője írta alá az egyezményt. A későbbiek során egy új testület, az „Éghajlat-változási Keretegyezményben Részes Felek Konferenciája” el1enőrzi a végrehajtást.

Egyezmény a biológiai sokféleségről.

Becslések szerint 2050-re a ma élő fajok 25%-a kipusztulhat, ha nem történik jelentős intézkedés a védelmük érdekében. Az Egyezmény kimondja, hogy egyfelől közös érdek a biológiai sokféleség megőrzése, másfelől azonban az egyes országok területén található biológiai sokféleség az adott országok nemzeti tulajdona. Ennek megfelelően ezek az országok dönthetnek a biológiai sokféleség összetevőinek hasznosításáról és a természeti erőforrásokból keletkező előnyök is elsősorban őket, illetik meg. Lényeges elvi megállapítás az is, hogy az egyes országok a területükön végzett tevékenységeikkel nem okozhatnak a környezetet, és ezen belül a biológiai sokféleséget, érintő károkat határaikon kívül. A természeti erőforrások fenntartható hasznosításának megvalósítása az egyezmény fontos törekvése és ennek érdekében előírásokat tartalmaz az ezzel kapcsolatos tudományos ismeretek fejlesztésére, a globális megfigyelő rendszer és az adatcserét támogató információs rendszerek kialakítására, valamint a környezeti hatástanulmányok elkészítésének alapelveire, általános követelményeire.

A Kiotói Értekezlet

1997 decemberében került sor erre a rendezvényre, amelyen hosszas viták után elfogadták az ún. „Kiotói Jegyzőkönyv” című dokumentumot. Az értekezleten sikerült elérni, hogy a fejlett országok számszerűsített kötelezettséget vállaltak az üvegházhatású gázok kibocsátása csökkentésében. A csökkentést egy bázisévhez viszonyítják. Ez általában 1990, de az átmeneti gazdaságú országok ettől eltérhettek.

Teendők:

• a közös, de megkülönböztetett felelősség elvének elfogadásával a fejlettek (iparosodottak) vezető szerepe és vállalása a kibocsátás-korlátozásban 2000-ig (/1990);
• együttműködés az alkalmazkodásra való felkészülésben, globális megfigyelések és kutatások fejlesztésében, a kibocsátások számszerűsített nyomon követésében;
• a környezetileg hatékony technológiák fejlesztésében, terjesztésében;
• a fejlődők bizonyos intézkedéseinek finanszírozásában.

 A hatályba lépése: 1994. Az ENSZ 192 országára nézve univerzális! Kiotói Jegyzőkönyv Jelentősége: az iparosodott országok továbbra is vezető szerepet vállalnak és készek - bár egyelőre szerény mértékű és korlátozott időtartamú - kibocsátás-csökkentésre is.

Teendők:

• az iparosodott országok (ezúttal már jogilag kötelezően) átlagosan ~5%-os CO2 kibocsátás-csökkentést vállalnak 2012-ig (2008-2012/1990), de helyzetük, érdekeik miatt nagyon eltérő hozzájárulásokkal;
• ennek elősegítésére sajátos nemzetközi kibocsátási "kvóta-szerzési" mechanizmusok (pl. nemzetközi emisszió-kereskedelem) és a nyelők számításba vétele is. A fejlődők készek saját kibocsátásaik számításba vételére, nemzeti programok készítésére.
• 1997-2001, -2004 egyezkedés a "részletekről" és pl. az orosz csatlakozásról
• 2005 hatálybalépés; majdnem "univerzális" (191 állam részes a jegyzők-ben; USA nem)

 Az emberi tevékenységek és a környezet kapcsolatában számos probléma már globális szintű (biológiai sokféleség csökkenése, erdővel borított területek fogyása, ivóvíz, levegőszennyező anyagok emissziója, talaj-degradáció, ásványi anyagok készleteinek apadása, vegyianyagok környezeti hatásai stb.). E problémák egyaránt fontosak és egyúttal új kihívást is jelentenek a természettudományok számára: megfigyelésük, vizsgálatuk, a közöttük lévő összefüggések elemzése is. A természeti környezet folyamatainak összefüggései miatt sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani a természettel foglalkozó tudományágak közötti együttműködésre. E problémák mind jobban foglalkoztatják - a társadalmi-gazdasági hajtóerők és hatások okán - a társadalom- és a gazdaságtudományok képviselőit is. A gazdasági élet szereplői azért fordulnak kiemelt figyelemmel az antropogén éghajlatváltozás témája felé, mert az érintett hajtóerők, a becsült hatások és a teendők kapcsán a világ minden térsége, minden állama érintett, valamint a társadalmi-gazdasági tevékenységek számos kulcságazatáról van szó. A globális környezeti ügyekkel kapcsolatban sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani az érintett természet- és társadalmi-gazdasági tudományágak közötti együttműködésre. Hazánk számára is különös jelentőségű a globális környezeti problémák összefüggéseinek és az ezekkel kapcsolatos teendők kölcsönhatásának (és szinergiájának) jobb megértése, a vonatkozó nemzetközi együttműködésben való részvétel, s mindezekre tekintettel a hazai intézkedések körültekintő – interdiszciplináris - tudományos megalapozása. A jegyzőkönyv egyik függeléke felsorolja a szabályozott gázokat. Ezek a következők:

• Szén-dioxid (C02)
• Metán (CH4)
• Dinitrogén-oxid (N20)
• Fluorozott szénhidrogének (HFC-k)
• Perfluorkarbonok (PFC-k)
• Kén-hexafluorid (SF6).

 A jegyzőkönyv egy másik függeléke felsorolja, hogy az egyes országoknak a bázisévhez vagy időszakhoz viszonyítva milyen mértékű csökkentést kell elérniük a 2008-2012 időszakra. Néhány példa ebből a listából:

Ausztria 8%, Bulgária 8%, Horvátország 5%, Cseh Köztársaság 8%, Dánia 8%, Észtország 8%, Finnország 8%, Franciaország 8%, Németország 8%, Magyarország 6%, Olaszország 8%, Japán 6%, Lettország 8%, Litvánia 8%, Hollandia 8%, Lengyelország 6%, Románia 8%, Orosz Föderáció 0%, Szlovákia 8%, Szlovénia 8%, Spanyolország 8%, Ukrajna 0%, Nagy-Britannia 8%, USA 7%. Az Európai Unió 15 országának átlagos csökkentési mértéke 8%, de mint az előbbi adatok mutatják, országonként jelentős eltérések lehetnek.

Magyarország számára betarthatónak látszik a döntés, hiszen az 1990-es évek első feléhez viszonyítva csökkent a kibocsátás a nehézipar nagy részének felszámolása miatt, és azóta is csökkent a gazdaság energiaigényessége. Az új erdők telepítését és a fakészletek és a zöldfelületek növekedését is figyelembe lehet venni a számításoknál, hiszen a fatömeg jelentős mennyiségű szén-dioxidot von ki a légkörből. 2001 áprilisában Bush G. az USA új elnöke kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak nem áll érdekében ratifikálni a Kiotói Jegyzőkönyvet. Ez a döntés éles vitát váltott ki a nemzetközi fórumokon.

Doha 2012

A nemzetközi klímapolitikai tárgyalások dohai fordulójának legfőbb érdeme az, hogy számos fejlett ország új kibocsátás-csökkentési vállalásával folytatható marad a Kiotói Jegyzőkönyv, valamint a jövő évtől megerősített mandátummal haladhat egy új átfogó megállapodás előkészítése. Több jelentős környezetterhelő fejlett ország azonban már csak a Kiotói Jegyzőkönyvtől függetlenül, az új megállapodás keretében lenne hajlandó számonkérhető kibocsátás-csökkentésre, a jegyzőkönyvben maradók együttes vállalásai pedig messze elmaradnak a tudományos elemzések által szükségesnek tartott mértéktől. A minden ország számára klímavédelmi teendőket majd talán előíró új megállapodás ügyében pedig – lényegét tekintve – csak a további tárgyalások részletes mandátumát és munkaprogramját fogadták el. Mindez diplomáciai értelemben fontos fejlemény, de rendkívül kevés ahhoz, hogy a földi éghajlatot veszélyeztető kibocsátások összességében érdemben csökkenjenek, és a különösen sérülékeny fejlődő országok is kellő támogatást kaphassanak a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodáshoz.

A mostani tárgyalások tétje. Az 1997-ben elfogadott Kiotói Jegyzőkönyv szerint a fejlett országoknak átlagosan 5%-kal kellett volna 2012 végéig csökkenteniük 1990-hez képest az üvegházhatású gázok kibocsátását. E nemzetközi jogi eszköz nem tartalmazott kibocsátás növekedést mérséklő előírásokat a fejlődő országok csoportjára. E jogi eszköz és az eredeti 1992. évi ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény is azt vette alapul, hogy az említett gázok légköri mennyiségének felhalmozódásához sokkal nagyobb volt a fejlettek hozzájárulása. A 2004-től hatályos jegyzőkönyvből végül az USA kihátrált és nemrégiben Kanada is távozását jelentette be. Korábbi ígéreteikkel szemben mindkét ország kibocsátásai számottevően növekedtek, hasonlóképpen számos gyors gazdasági növekedésű fejlődő országéhoz. Nyilvánvaló volt, hogy az akkori rendelkezések nem elégségesek, s ezért már 2005-ben megkezdődtek a tárgyalások mindenekelőtt arról, hogy miként kellene szigorítani a jegyzőkönyv kibocsátás-csökkentési előírásait 2012 után. A fejlődő országok különösen fontosnak tartották – gyengeségei ellenére – e jegyzőkönyv megtartását, mert az egyértelműen rögzítette a földi környezet állapotának veszélyeztetésében a fejlettek nagyobb történelmi felelősségét és elsődleges kötelezettségeit. Emellett 2007-től külön tárgyalások kezdődtek egy másik megállapodás kidolgozásáról is, amelyben már minden fejlett ország jelentősebb kibocsátás-csökkentési, illetve (a legkevésbé fejletteket leszámítva) minden fejlődő ország megfelelő kibocsátás-szabályozási vállalást tenne. E két párhuzamos tárgyalási folyamatot kellett volna eredményesen lezárni eredetileg 2009-ben, de – legalábbis a Kiotói Jegyzőkönyv 2013-tól való folytathatósága érdekében – legkésőbb a mostani dohai találkozón. Egyértelmű volt, hogy a jegyzőkönyv „meghosszabbítása”, illetve annak alapján a fejlettek nagyobb mértékű kibocsátás-csökkentése híján a fejlődők nem hajlandók érdemben tárgyalni az új „globális” megállapodás előkészítéséről. Ugyanakkor még a Kiotói Jegyzőkönyv folytatására hajlandóságot mutató fejlett országok (EU, Ausztrália stb.) is egyöntetűen azt képviselték, hogy e vállalásuk feltétele az új megállapodás előkészítéséhez a konkrét mandátum és ütemterv elfogadása.

A Kiotói Jegyzőkönyv folytatása. Megszületett a döntés a Kiotói Jegyzőkönyv folytatásáról. Ennek legfontosabb rendelkezése szerint az érintett fejlett országok átlagosan 18%-os kibocsátás-csökkentést vállalnak 2020-ig 1990-hez képest. Japán, Kanada, Oroszország, Új-Zéland és az USA azonban már csak a leendő „globális” megállapodás keretében hajlandó kötelező vállalásra. A fejlődő országok elvárásainak megfelelően tehát a jegyzőkönyv „életben marad”, de összességében az abban bennmaradó fejlettek által eddig megajánlott csökkentés messze elmarad az IPCC szerint – a legfeljebb 2°C-os hőmérséklet-növekedési korláthoz a fejlettek részéről 2020-ig – szükségesnek tartott 25-40%-os kibocsátás-csökkentési követelménytől (nem is szólva az említett öt ország egyelőre jogi értelemben „zéró” vállalásáról.) A vonatkozó dohai határozat ugyan sürgeti a fejletteket, hogy rövid időn belül növeljék a vállalásaik mértékét, de kimondatlanul is nyilvánvalónak látszik, mindez már a másik, „globális” megállapodásra irányuló tárgyalási folyamat eredményességétől függ. Ha csak a most rögzített vállalások maradnának, akkor a szakértői becslések alapján a globális átlaghőmérséklet emelkedése jóval meghaladhatja majd a társadalmi és ökológiai hatásai miatt kritikus küszöbértéknek tekintett 2°C-ot.

A Kiotói Jegyzőkönyv nemzetközi „kvótaszerzési” eszközei. A jegyzőkönyv lehetővé tette, hogy a fejlett országok kibocsátás-csökkentést eredményező beruházásokat végezzenek a fejlődő országokban, a kibocsátás-csökkentési mennyiséget pedig saját „kiotói” kötelezettségeik teljesítéseként számolhassák el. E „tiszta fejlesztési” megoldás vonzó lett a fejlődő országok számára és érdekeltek maradtak abban, hogy ez a lehetőség is megmaradhasson 2012 után. Így erről is külön részletes határozat született Dohában; hasonlóképpen az ilyen célú beruházásokat a „piacgazdaságra áttérő” országokban lehetővé tevő, de jelentőségét mind inkább elveszítő „együttes végrehajtási” mechanizmushoz. A jegyzőkönyv bevezette a fejlett országok számára a nemzetközi emisszió-kereskedelem lehetőségét is, s ennek alapján az elmúlt években folyt e kvóták meglehetősen ellentmondásos adásvétele. A kvóta-kereskedelem lehetősége is megmarad 2012 után. A jegyzőkönyvhöz csatlakozott közép- és kelet-európai országok egy részének – a korábbi recesszió, majd gazdasági szerkezet-átalakulás nyomán – számottevő „kvóta többlete” halmozódott fel és ezek az országok azt képviselték, hogy az eleddig eladatlan vagyoni értékű jogaikat részben vagy egészben megtarthassák és hasznosíthassák 2012 után is. Erről éles vita alakult ki mind az EU-n belül, mind nemzetközi szinten. A fejlődő országok nagy része azért kezdte követelni e lehetőség elvetését, mert e többlet beszámítása még tovább apasztotta volna a fejlettek eleve nem túl nagymértékű kibocsátás-csökkentési vállalásainak mértékét és értékét. Végül elvben megmaradt e kvóta többlet saját teljesítési célú hasznosíthatósága, illetve eladhatósága és korlátozott mértékű „vásárolhatósága”, de a potenciális kvótavevő országok sorban úgy nyilatkoztak, hogy nem fognak ilyen kvótákat átvenni. A határozat vonatkozó szövegrésze ellen tiltakozott az orosz delegáció (az ukránok és a fehéroroszok nevében is).

A majdani globális megállapodás és az átmeneti időszak. Lezárultak az új „globális” megállapodás fő tartalmi elemeiről és a további tárgyalások kereteiről, menetrendjéről szóló egyeztetések is. Túl annak ismételt megerősítésén, hogy 2°C alatt kell tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedését, a felek egy jottányival nem jutottak közelebb annak meghatározásában, hogy ennek biztosításához melyek a konkrétabb közös és országcsoportonkénti teendőkre vonatkozó célok. A terv változatlanul az, hogy 2015-re elkészüljön és 2020-ig hatályba lépjen ez az új megállapodás. Az elfogadott határozat témakörönként részletezi a további tárgyalási munkafolyamatot. A főbb témakörök: a fejlettek kibocsátás-csökkentési kötelezettségei, a fejlődők kibocsátás-mérséklési intézkedései, a fejlődő országokban a megfelelő erdőgazdálkodással kapcsolatos tevékenységek módszertani és finanszírozási eszközei, a klímavédelmet szolgáló piaci és nem-piaci mechanizmusok különböző lehetőségei, az alkalmazkodással kapcsolatos hatékonyabb nemzetközi együttműködés, a „klímabarát” technológiákkal összefüggő együttműködés, a fejlődő országok feladatainak ellátásához a fejlett országok által biztosítandó pénzügyi támogatások. A tárgyalási munkafolyamat keretében külön kell foglalkozni azzal, hogy e tárgyalási mandátum szellemében mit lehet és kell tenni – a Kiotói Jegyzőkönyv keretében 2012 utánra meghatározott kötelezettségeken túlmenően – már a majdani „globális” megállapodás hatálybalépését megelőző „átmeneti időszakban” a globális klímavédelem érdekében. Az új átfogó megállapodásról a 2007-ben megkezdett és lényegét illetően eddig eredménytelen egyeztetések tehát folytatódnak, de értelemszerűen jelenleg beláthatatlan, hogy valójában mikor és milyen tevőleges eredménnyel fognak zárulni. Az más lapra tartozik, hogy több fejlett és fejlődő ország ezúttal is bejelentette, hogy a nemzetközi megállapodás nélkül is végrehajtja az éghajlatváltozással kapcsolatos saját nemzeti programjait.

A fejlődők támogatását célzó eszközök. 2009-ben a koppenhágai klímacsúcson a fejlettek úgy nyilatkoztak, hogy 2012 után a fejlődők kibocsátás-szabályozási és adaptációs intézkedéseit támogatni fogják úgy, hogy ennek együttes évi összege 2020-ra elérje a százmilliárd dollárt. Tisztázatlan volt és maradt, hogy ennek mekkora hányada származik majd a kormányok által garantálható közpénzekből. A mostani ülésszakon a következő három évre összesen hatmilliárdnyi konkrét felajánlást jelentett be hat delegáció (angol, dán, francia, német, svéd és az Európai Bizottság). A fejlődők kemény szavakkal kérték számon a támogatásukat célzó korábbi politikai ígéret teljesítését. Az ebben a témában elfogadott határozat mindenekelőtt sürgeti egy ütemezett finanszírozási program kidolgozását. Ennél is érzékenyebb ügy az éghajlatváltozás miatt különösen sérülékeny, veszteségeket és károkat elszenvedő fejlődő országok külön támogatási igénye. A fejlettek ebben való felelősségének felvetése és emiatt az elvárt támogatásnak a károkozásért történő kompenzálásként való beállítása teljességgel elfogadhatatlan volt elsősorban az USA számára. Végül ebben a kérdésben is a további témafeltárást és tárgyalást lehetővé tevő kompromisszumos határozat született.

Értékelések, vélemények. A fejlett országok képviselői több-kevesebb megelégedettséggel nyugtázták az ülésszak eredményeit és reményüket fejezték ki, hogy az elfogadott részletes mandátum alapján három éven belül elkészül az új. átfogó „globális” megállapodás. Az EU nevében az Európai Bizottság klímaügyi biztosa szerény, de lényeges lépésnek nevezte a Dohában elfogadott határozatokat. A fejlődő országok delegációi viszont élesen kritizálták a fejletteket az érdemi kibocsátás-csökkentési és támogatási vállalások elmaradása, halogatása miatt. A civil szervezetek képviselői különösen kemény szavakkal jellemezték az ülésszak „eredményeit” miszerint, ezek csak a tárgyalási folyamat megmentését szolgálták, de továbbra sem a földi környezet veszélyes változásának megelőzését segítették, valamint – a változás okai és káros hatásai kapcsán a világ országai között – a társadalmi igazságosság megerősítéséhez sem járultak hozzá.

A klímaváltozást illető nemzetközi szabályrendszer legfontosabb elemei

A Kiotói jegyzőkönyv

Célja : a föld átlaghőmérséklete 2 Celsius foknál többel ne emelkedjen! Ennek érdekében, az 1990-es év kibocsátásához képest 50 %-al kell csökkenteni az üvegházhatású gáz kibocsátást.

Vállalások : Információt gyűjtenek és szolgáltatnak az üvegházhatású gázról, stratégiák felállítása a klímaváltozás hatásaihoz való alkalmazkodáshoz, támogatás biztosítása a fejlődő országoknak.

Mellékletekben szerepel a fejlett és fejlődő országok megkülönböztetése, meghatározza ki fizet, ki csökkent. Az Annex I kategóriába tartozóknak az üvegházhatású gáz-kibocsátásukat 1990-es szintre kell csökkenteniük. Az Annex II kategóriába tartozóknak különleges kötelezettségük van arra vonatkozóan, hogy anyagi és technológiai támogatást nyújtsanak a fejlődő országoknak.

A fejlett, valamint az átmeneti gazdaságú országok azt vállalták, hogy a 2008-2012-ig terjedő kötelezettségvállalási időszakban átlagosan legalább 5,2 %-kal csökkentik kibocsátásukat. Bázisév fejlett országok számára az 1990-es év. Az átmenti gazdaságú országok egy korábbi évet választhattak. Pl.: Magyarország 1985-87. Átmeneti gazdaságú országok „B Mellékletben” szerepelnek, általában a volt szocialista országok. Ugyanez a melléklet tartalmazza a fejlett országok kibocsátás-csökkentési vállalásait. Az Európai Unió tagállamai 1990-hez képest együttesen 8%-os csökkentést vállaltak, kötelezettségeiket közösen kívánták végrehajtani, ezért létrehozták az Európai Unió kibocsátási egység kereskedelmi rendszerét (EU ETS).

A világ első klímatörvényét a brit parlament szavazta meg. A klímatörvény-javaslatban, amely a többi európai kormányra is nyomást jelent, hogy hasonló, jogilag kötelező kibocsátáscsökkentés mellett kötelezzék el magukat, és megszülessen egy erős uniós klímaenergia csomag. Céljai: 2020-ra 34%-os 2050-re 80%-os üvegházhatású gáz csökkentés. A teljesítést 5 éves szénköltségvetésre bontják és minden év végén jelentést kell tenni a parlamentnek a teljesülésekről.

Az emissziókereskedelem elemei

Rugalmassági mechanizmusok: Az államok által a Jegyzőkönyvben vállalt üvegházhatású gáz kibocsátás csökkentés elérését szolgáló kiegészítő eszközök.

Eltávolítási egység: Az első időszakban az üvegházhatású gázoknak a légkörből nyelő által történő eltávolítása esetén megállapított és kiadott vagyoni értékű jog, amely egy CO₂-egyenérték kibocsátására jogosít.

Kibocsátható mennyiségi egység: A kibocsátható mennyiség alapján megállapított és kiadott vagyoni értékű jog, amely egy CO₂-egyenérték kibocsátására jogosít. Angol eredetű rövidítése: AAU.

Forró levegő: Egyes volt szocialista országokban a nagyipar, és az iparszerű mezőgazdasági művelés megszűnése nyomán keletkező üvegházhatású gáz kibocsátás hiány. Legfőképpen az orosz és ukrán potenciál óriási.

Az emissziókereskedelem rendszere

Tiszta fejlesztési mechanizmus (fejlett és fejlődő államok között) – Clean Development Mechanism (CDM): Nemzetközi együttműködéssel megvalósuló projekttevékenység, amelynek során a befektető ország beruházása, egy, a Keretegyezmény I. mellékletében nem szereplő fogadó ország területén, üvegházhatású gáz kibocsátás csökkenést vagy nyelők általi eltávolításának növelését eredményezi. Az első mellékletben foglalt felek kibocsátáscsökkentési kötelezettségük teljesítéséhez használhatják azokat a projekteket, amelyeket a fejlődő államokban hajtottak végre az emisszió csökkentése érdekében. Az ellenőrzésről a felek konferenciájának CDM végrehajtó tanácsa gondoskodik. A beruházásból származó jövedelem részben a rendszer fenntartására részben a klímaváltozás hatásainak leginkább kitett fejlődő országok megsegítésére szolgál. A 2000-2008 között megszerzett igazolt kibocsátáscsökkentések felhasználhatóak a 2008-2012 között a kötelezettségvállalások teljesítéséhez.

Igazolt kibocsátás csökkentési egység – Certified Emission Reduction Units (CER): A tiszta fejlesztési mechanizmus eredményeként megállapított és kiadott vagyoni értékű jog, amely egy CO₂ egyenérték kibocsátására jogosít fel.

Együttes végrehajtás (fejlett államok között) – Joint Implementation (JI): Nemzetközi együttműködéssel megvalósuló projekttevékenység, amelynek során a befektető ország beruházása, a fogadó ország területén üvegházhatású gáz kibocsátás csökkenést vagy nyelők általi eltávolításának növelését eredményezi. A megfelelő emissziós egységeket a beruházó kapja meg, és azokat később az adott ország, vagy vállalata a kiosztott összes kvótájának bizonyos mértékében számolhatja be kötelezettségeinek teljesítésére. A JI projektek főként a következő területeken támogathatók: az energiahatékonyság javítása, biogáz gyűjtése, hasznosítása, szélenergia és geotermikus energia hasznosítása és erdőtelepítés. Mivel az átadott emisszió csökkentési egységek az állami vagyon részét képezik, fontos, hogy a létrehozott szabályrendszer alapján csak olyan beruházások kerüljenek JI projektként jóváhagyásra, melyek megvalósítása egyébként nem lenne gazdaságos, vagy egyébként nehezen leküzdhető akadályokba ütközne. Fontos feltétel, hogy a beruházás csak a kibocsátás csökkentés miatt legyen kifizetődő – business as usual projektek nem kaphatnak elismert kibocsátás-csökkentést.

Kibocsátás csökkentési egység – Emission Reduction Units (ERU): Az együttes végrehajtás eredményeként megállapított és kiadott vagyoni értékű jog, amely egy CO ₂ egyenérték kibocsátására jogosít fel.

Európai Unió klímavédelmi célkitűzései

Az Európai Unió célja, hogy a klímaváltozás elleni küzdelemben vezető szerepet töltsön be. Ezen cél elérése érdekében a következő alapelveket tűzte ki:

• A globális felmelegedés 2 °C-on belül tartása,
• 2020-ra az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése 20%-kal az 1990-es szinthez képest (ez a cél 30% is lehet),
• Az energiafogyasztás 20%-nak megújulókból való fedezése,
• Energiahatékonyság növelése: Az energiafogyasztás csökkentése 20%-kal,
• 2050-re a kibocsátások legalább 50%-kal való csökkentése.

Klíma-és energiacsomag legfontosabb elemei:

• Az emisszió-kereskedelmi rendszer (ETS) módosítása,
• A tagállamok közötti erőfeszítések megosztása az ETS-en kívül eső szektorokban,
• A megújuló energiaforrások elterjedésének előmozdítása,
• A széndioxid megkötés és geológiai tárolás (CCS),
• A személyautók CO₂-kibocsátásának csökkentése.

EU ETS (European Union Emission Trading Scheme): az Európai Unió kibocsátáskereskedelmi rendszere

• tagja: nagy kibocsátók (erőművek, ipari létesítmények, cementgyárak stb.) az Európai Unióban mintegy 12000 tag, Magyarországon kb. 250
• 1. fázis 2005-2007 teszt időszak. Sikeresen meghatározta a széndioxid árát, létrehozta a kibocsátási egységek szabad kereskedelmét szerte az Európai Unióban, valamint a nyomon követéshez, bejelentéshez és a rendszer hatáskörébe tartozó vállalkozások tényleges kibocsátásainak ellenőrzéséhez szükséges infrastruktúrát.
• 2. fázis 2008-2012. egybeesik a Kiotói Jegyzőkönyv „első kötelezettségvállalási időszakával”, azaz azzal az ötéves időszakkal, amelyben az Európai Unió és tagállamai kötelesek megfelelni a Jegyzőkönyvben rájuk nézve meghatározott kibocsátási céloknak. A 2005-2007 közötti kísérleti fázisra annak biztosítása érdekében volt szükség, hogy az EU ETS hiánytalanul hozzá tudjon járulni e célok eléréséhez, azaz hatékonyan működjön a 2. fázis során. Az 1. fázisban bejelentett, ellenőrzött kibocsátási értékek alapján a Bizottság a 2. fázisban engedélyezett kibocsátási egységek mennyiségét 6,5 %-kal a 2005-ös szint alá csökkentette, ezáltal garantálva a kibocsátások tényleges csökkenését.
• 3. fázis 2013-2020: Ez a hosszabb kereskedelmi időszak hozzá fog járulni a rendszer kiszámíthatóságának növeléséhez, ami szükséges a kibocsátáscsökkentésbe való hosszú távú beruházások ösztönzéséhez. Az EU ETS-t jelentős mértékben meg fogják erősíteni és ki fogják bővíteni 2013-tól, lehetővé téve, hogy központi szerepet tudjon játszani az Európai Unió 2020-as éghajlati és energiaügyi céljainak elérésében.
• Elemei: kvóták EAU, CER, ERU, kereskedhető egységek, 1 egység=1 tonna CO₂

Az üvegházhatású gázokat kibocsátó létesítmények kötelezettségei

Bizonyos kibocsátás felett (törvényileg szabályozott) az adott létesítménynek be kell lépnie a kibocsátási rendszerbe, kibocsátását hitelesíttetnie kell és az egységei számára a kibocsátási forgalmi jegyzékben számlát kell nyitnia az OKTVF-nél.

• A létesítményeknek az illetékes hatóságtól engedélyt kell kérniük kibocsátásokra, nyomon kell követniük azokat, majd minden naptári évet követően jelenteniük kell az EU ETS körébe tartozó üvegházhatású gázok hozzájuk kapcsolódó kibocsátásait.
• A jelentést külön jogszabály szerint hitelesítők hitelesítik.
• Minden naptári évet követően a létesítményeknek vissza kell adniuk a kibocsátásuknak megfelelő kibocsátási egységet. Ezek az egységek törlésre kerülnek annak érdekében, hogy ne lehessen őket újra felhasználni.
• A kibocsátási egységeket a Nemzeti Kiosztási Terv alapján kapják meg a létesítmények, a Tervet előzőleg az Európai Uniónál kell engedélyeztetni. A nemzeti Kiosztási Lista alapján a 2008-2012 időszakban ingyen kapták az egységeket.
• 2013-tól az árverésre bocsátás lesz a kibocsátási egységek kiosztásának alapvető elve a tagállami kiosztás helyett. Ez várhatóan ösztönzi az újabb technológiákba történő beruházásokat.
• Az elszámolható egységek EUA-k, illetve a 10%-os linking kapacitásig a rugalmassági mechanizmusokból származó egységekkel helyettesíthetőek (CER)
• A kibocsátási egységek vagyonértékű jogok, a kibocsátási jogosultságok feletti vagyon kezelője az energiapolitikáért felelős miniszter.
• A létesítmények kötelesek kibocsátásukkal megegyező mennyiségű egységgel rendelkezniük, a felesleges egységekkel szabadon kereskedhetnek. Ha kibocsátásuk nagyobb, mint az engedélyezett, új egységeket kell vásárolniuk, vagy büntetést kell fizetniük.
• Üvegházhatású gáz kibocsátással járó tevékenység csak az OKTVF által kiadott kibocsátási engedély alapján végezhető.
• Ekhe-engedélyhez fűződő viszony: A környezeti hatásvizsgálati és az egységes környezethasználati engedélyezési eljárásról szóló jogszabály alapján egységes környezethasználati engedélyhez kötött tevékenységek esetén a kibocsátási engedély iránti kérelmet az egységes környezethasználati engedély jogerőre emelkedését követően kell benyújtania környezetvédelmi hatósághoz.
• Az üzemeltető köteles a kibocsátási engedély hatálya alá tartozó üvegházhatású gáz kibocsátását nyomon követni és arról a környezetvédelmi hatóság részére külön jogszabály szerint hitelesített jelentést tenni.
• Az Európai Unió Emissziókereskedelmi Rendszerének reformja

Egy, túlnyomórészt 2008-as keltezésű (de annál frissebb jogszabályi elemek is tartalmazó - lásd például 2011/278/EK határozat) intézkedéscsomag 2013. január elsejével az ETS jelentős reformját tűzte ki célul. A légitársaságoknak – függetlenül attól, hogy mely országban található székhelyük – elegendő kibocsátási egységgel kell rendelkezniük ahhoz, hogy fedezni tudják az EU-ba irányuló, innen induló, illetve az EU-n belüli járataik kibocsátásait. A kibocsátási egységek maximális mennyiségét 2020-ig és azon túl évente 1,74%-kal csökkentik, lineáris módon. 2013-tól a kibocsátási egységek legalább 50 %-át árverésen kell majd megvásárolni, a cél pedig az, hogy 2027-re elérjék teljes árverésre bocsátásukat. Kivételes elbánásban részesülhetnek egyes nagy energiaigényű iparágak. Az áramtermelő ágazat elvileg 2013-tól kezdve kénytelen lesz az összes kibocsátási egységét megvásárolni, ugyanis a tapasztalatok szerint az áramfejlesztők még akkor is át tudták hárítani a kibocsátási egységek elvi költségét a vásárlóikra, amikor azokat ingyen kapták. A többi ágazat folyamatosan fog átállni az árverezésre. Az árveréseket a nemzeti kormányzatok rendezik, de ezeken minden, az EU területéről érkező vásárló részt vehet. A kormányzatok kivehetnek az ETS-ből egyes kis létesítményeket, amennyiben olyan egyéb intézkedések vannak érvényben, amelyek nyomán ezek kibocsátásában azzal egyenértékű csökkenés áll be, mint ami a rendszer hatására következne be. A kibocsátási egységeket nem nyomtatják ki, hanem a tagállamok által létrehozott elektronikus nyilvántartásokban szereplő számlákon tárolják.

Az Európai Unió energiahatékonysági és megújuló energia felhasználással kapcsolatos jogalkotása

Már 2005-ben a Bizottság lefektette az éghajlatváltozás elleni küzdelmet célzó európai uniós stratégia alapjait. Ezt követően pedig kiadta közleményét „Az előttünk álló út 2020-ig és azon túl” címmel, 2007. január 10-én. A közlemények konkrét intézkedések megtételét javasolták, rövid és középtávon. Az Unió felismerte, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos fellépésnek hasznai mutatkoznak meg a jövőben az energiaellátás biztonsága, a költségek csökkentése és a levegőminőség javulása szempontjából. Nem beszélve arról, hogy ezek az intézkedések kedvezően befolyásolják a foglalkoztatás szintjének alakulását is. Mindezek nyomán, nemzetközi tárgyalások keretében az Unió kitűzte célul a fejlett országok számára, hogy (az 1990-es szinthez képest) 2020-ig 30%-kal csökkentsék üvegházhatású gázkibocsátásaikat. A mandátum szerint, amíg egy nemzetközi megállapodás meg nem születik, az EU-nak – a nemzetközi tárgyalásokban betöltött pozíciójának sérelme nélkül – határozott független kötelezettséget kell vállalnia az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának az 1990-es szinthez képest legalább 20%-os csökkentésére 2020-ig. A megújuló energiákkal kapcsolatos múlt évtized végi Uniós stratégia eredetileg két körülménnyel bizonyosan számolt. Részben azzal a ténnyel, hogy 2020-ra az Unió az összes energiafogyasztásának 20%-át megújuló energiákból szeretné fedezni. Ugyanakkor fel kellett ismerni azt a tényt is, hogy a megújuló energiák részesedésének növelése önmagában kevésnek bizonyulhat, szükséges ezt kiegészíteni az energiahatékonyság mértékének növelésével. A megvalósítás terén tapasztalható nehézségek okai leginkább a hálózathoz való hozzáférés szabályainak nem megfelelő állapota, a megújuló energiák még mindig magas költségei az üzembe helyezési eljárásokkal kapcsolatos adminisztratív problémák, és így tovább. Figyelembe kell azonban venni az Unió megértette, hogy a bioüzemanyagokkal kapcsolatos korábbi célkitűzései tarthatatlanok, hiszen azok teljesítése több kárt okozna, mint amennyi haszonnal járna. A 2014-2020 közötti időszakra szóló, egyes szakpolitikai területekre vonatkozó részletes javaslatokat az Európai Bizottság a többéves pénzügyi keret című tervdokumentumban (Multiannual Financial Framework 2014-2020) fogadta el. A keret körvonalai alapján a felhasználható anyagi erőforrások 37%-át költi majd az évek során a fenntartható fejlődésre és a természeti erőforrásokra. A más szakpolitikai területekről származó hozzájárulásokkal együtt minimum 20%-ra szükséges növelni az éghajlat politikával kapcsolatos kiadások arányát. Az építőipari ágazattal kapcsolatos az Európai Unió teljes energiafogyasztásának 40%-a. Éppen ezért kiemelt jelentőséget kap az energiafogyasztás e téren történő csökkentése. Az épületek energiahatékonyságával foglalkozó 2010/31/EK irányelv célja az épületek, azok részei és önálló rendeltetési egységei energiahatékonyságának előmozdítása. A tagállamok kötelesek nemzeti vagy regionális szinten olyan, az épületek energiahatékonyságának kiszámítására vonatkozó módszertant elfogadni, amely figyelembe vesz bizonyos tényezőket, különösen a következőket: az épület hőtechnikai jellemzői (hőkapacitás, hőszigetelés stb.), fűtési rendszer és melegvíz-ellátás, légkondicionáló rendszerek, beépített világítóberendezés, beltéri klimatikus körülmények. Az új épületeknek meg kell felelniük a jogszabályba foglalt számítási módszertannak megfelelően meghatározott energiahatékonyságra vonatkozó minimumkövetelményeknek. A meglévő épületek jelentős felújítása során javítani kell azok energiahatékonyságát oly módon, hogy a munka eredményeképpen egyúttal a minimumkövetelmények is teljesüljenek. Új épületek építésekor, vagy felújítás esetén intelligens fogyasztásmérők beszerelése szükséges. 2020. december 31-ig valamennyi új épületnek közel nulla energiaigényű épületnek kell lennie. 2018. december 31. után a hatóságok által használt vagy tulajdonukban levő új épületeknek teljesíteniük kell ugyanezeket a követelményeket.

Környezetbarát, klíma-és energiahatékony vállalkozásirányítás nyújtotta lehetőségek

A vállalatok társadalmi felelőssége, vagyis a Corporate Social Responsibility eredete nem tisztázott. Valószínű, hogy Howard Bowen 1953-mas „Az üzletember társadalmi felelőssége” című könyvének megjelenésére vezethető vissza. 1991. április 12-én tartotta első ülését a Business Council for Sustainable Development, vagyis az Üzleti Világtanács a Fenn-tartható Fejlődésért, Hágában. A szervezetnek egy év múlva már megjelent a Changing Course: A Global Business Perspective on Development and the Environment című kiadványa, az első, amely az üzleti világ szerepét vizsgálja a környezetvédelemben és a fejlődésben. Ez a szervezet – az 1990-es évek elején – megkereste az ISO-t, környezetvédelmi szabványok kidolgozása érdekében. Szintén 1991-ben jelent meg a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara Fenntartható Fejlődés Üzleti Kartája (a párizsi világgazdasági konferencia fogadta el), amely magában foglalja a környezetbarát menedzsment 16 alapelvét a nagy nemzetközi vállalatok irányában. A környezettudatos vállalatirányítás és a környezetközpontú irányítási rendszerek alkalmazása elhatárolása figyelemmel kell lenni a következőkre. Az előbbi a vállalatok üzemeltetése során azt jelenti, hogy maga a tevékenység, és a kibocsátott termék, vagy nyújtott szolgáltatás nem veszélyezteti, minél kevésbé terheli a telepítési, munkahelyi és természeti környezetet. Ezzel szemben a környezeti menedzsment rendszer, vagy közismertebb elnevezéssel élve a környezettudatos irányítási rendszer a vállalat általános menedzsmentjének azon aspektusa, amely kialakítja, végrehajtja, bevezeti, és folyamatosan megújítja a környezeti politikákat, illetőleg a célkitűzéseket. 1996-ban az ISO elfogadta az új nemzetközi standardot, az ISO-EMS 14001-et, elsősorban azzal a szándékkal, hogy megfelelő választ adjon a vállalati környezetvédelmi gyakorlatokkal szemben világviszonylatban megnyilvánuló emelkedő elvárásokra. Ez a standard nem az eredményekre összpontosít, mint például a szennyezés csökkentésére, hanem olyan folyamatokra koncentrál, amelyek a gyártásban, a vezetésben és a szennyezés megszüntetésében jelennek meg. A vállalatok fenntartható működésének lényege a triple bottom line, avagy háromlábú megközelítés. E szerint a fenntarthatóság három oszlopa a környezeti, a társadalmi és a gazdasági fenntarthatóság. Az energiahatékonyság – főképp nyugaton – egyre tekintélyesebb helyet foglal el a környezettudatos gondolkodásban. Ennek részben praktikus okai vannak, elsősorban a hagyományos energiahordozók árának tekintetében, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy világviszonylatban a karbonkibocsátás tetemes részéért az energiaszektor a felelős. A Nemzetközi Szabványügyi Testület ezért fejlesztette ki mindössze másfél évvel ezelőtt az ISO 50001-es szabványt. A szabvány célja legfőképp a minél szélesebb körű hasznosíthatóság az egyes nemzeti gazdasági szektorok között, emiatt - várhatólag - akár a világ energiafelhasználásának 60%-át is érintheti. Fontos, hogy az energiahasználat szempontját vegyék figyelembe az ellátási lánc működtetése során a nyersanyagoktól egészen a késztermékekig. Ráadásul egy vállalat számára az energiahasználatnak nemcsak gazdasági költségei, hanem környezetvédelmi és társadalmi költségei egyaránt vannak az erőforrások kimerítése, valamint a klímaváltozáshoz való hozzájárulás okán. Az ISO 50001-es szabvány azok számára a vállalkozások számára a legmegfelelőbb, amelyek már esetleg rendelkeznek vállalatirányítási stratégiával. Ez a szabvány segít a vállalatoknak, hogy tökéletesíthessék energiafelhasználásukat, átláthatóságot teremt és javítja a kommunikációt az energiaforrások menedzsmentje tekintetében, továbbá energiafelhasználási jó példák reklámozását végzi, (ezáltal is) erősíti a jó energiamenedzsment gyakorlatot. Külön szabványpont foglalkozik az energiabeszerzéssel, ahol döntési szempontnak kell lenni az előállítás környezeti hatásainak, illetve annak, hogy megújuló energiáról van-e szó. Az ISO 50001-es szabvány által bevezetett új alapfogalmak közül kétségtelen a legfontosabb az energia-alapvonal (energy baseline), amelynek célja, hogy mérhető hivatkozási alapot nyújtson az energia teljesítmény értékeléséhez a további időszakokban. Az energia-alapvonalat a rendszer bevezetése előtt egy teljes termelési időszakra (12 hónap, minimum) meg kell határozni és módosítani kell, amennyiben a termelési folyamatokban változás következik be. A rendszer bevezetése után, a bizonylatolási időszakban mérhető összes, a termelési mutatókkal a viszonyítási időszakhoz hasonlóan arányba állított energiahasználat-csökkenésen lehet lemérni a rendszer eredményességét. Ezáltal nemcsak a rendszer eredményességét lehet mérni, hanem az energiatakarékosság révén komoly költségcsökkentés is elérhető, vagyis a rendszer használata közvetlen anyagi haszonnal jár.

Irodalomjegyzék

Csegődi Tibor László (2012): Környezetvédelmi és klímajog. Szent István Egyetem, Gödöllő.

Faragó Tibor, Láng István (2012: A karbon kór folytatódik, Népszabadság, 2012. november 26. „Fórum” 12. o.

Faragó Tibor (2012): Világtalálkozók mérlege: SÚLYOS KÉRDÉSEK, KITÉRŐ VÁLASZOK. Fenntartható fejlődés, HVG Kiadványok, 2012. november.

T. Faragó, 2012: International environmental and development policy cooperation and the transition process of the Central and Eastern European countries. Grotius.

Zsarnóczai Sándor (2010): Gazdaság és klímapolitika. Szent István Egyetem, Gödöllő.