A fajtatársítás virágzás- és termékenyülésbiológiai alapjai és főbb rendező elvei

Szerző: Békefi Zsuzsanna

A virág felépítése

A Rosaceae családba tartozó gyümölcsfajok virágai sugaras szimmetriájú, pentamer virágok. A takarólevelek (csésze-és sziromlevelek) általában öt tagból állnak. A porzók száma általában az öt többszöröse, több körben helyezkednek el. A porzók tövében nektáriumok találhatók, amelyeknek fontos szerepük van a megporzó rovarok vonzásában. Almatermésűek esetében a magházak száma öt, ezek mindegyikéhez egy-egy bibeszál tartozik. Alma esetében a bibeszálak összeforrnak, bibeoszlopot képeznek, míg a körte esetében szabadon állnak. Csonthéjasoknál egy magházat találunk.

Minden magházban kezdetben általában két magkezdemény található, csonthéjas fajoknál az egyik abortálódik. Almánál azonban akár mindkét magkezdeményből fejlődhet mag, így gyümölcsönként akár tíz magot is találunk. Kedvező körülmények között magházanként kettőnél több mag is fejlődhet. A csonthéjasok magkezdeménye atrop, míg almatermésűeknél anatrop.

A virágok minősége

Amennyiben a bibe a megfelelő pollennel a kellő fenológiai állapotban találkozik, a virágból gyümölcs fejlődik. Ennek az átalakulásnak az esélyét a virág minősége is meghatározza. Almánál bizonyították, hogy ha a virágrügy differenciálódás későn indul meg, és a virágok relatíve fiatalok, akkor nagyobb az esélye a rosszabb kötődésnek. Amennyiben egy almavirágban kevesebb, mint öt magház és kevesebb, mint 10–15 porzó található, akkor a virág rossz minőségűnek tekinthető. Ilyen virágok leggyakrabban a hosszú vesszők oldalán képződnek, s ezeknél a magkezdemény életképessége is rövidebb. Ilyenkor a fiatal fák terméskötődése gyengébb. Ha a vegyesrügyből kevés levél fejlődik, vagy ha a virágzatban kevés virág található, az szintén gyengébb virágminőséget jelez.

A virágok szénhidrát-tartalma is szerepet játszik azok minőségében. Különösen fontos ez a csonthéjas fajoknál, ahol a virágok kinyílása megelőzi a lomblevelek kiterülését, így még azok nem tudnak részt venni a virágok táplálásában. A virágok keményítőtartalma pollenszóródás idején a legnagyobb, mennyisége a magkezdemények növekedésével párhuzamosan csökken.A virágok minősége egyenes arányban áll a vacok átmérőjével. A pollen keményítőtartalma is fontos, mert ez biztosítja az energiát a pollenszemek tömlőfejlesztéséhez, ezáltal a pollen termékenyítőképességét meghatározza.

Pollenmennyiség és -minőség

A pollen éretté válása előtt számos élettani folyamat játszódik le. A portokkezdemények már nyár végén, a rügydifferenciálódás folyamán megjelennek. Rügypattanás idején a pollenzsákokban megjelennek a pollenanyasejtek. A pollenanyasejtek meiotikus osztódásával létrejönnek a pollentetrádok. A meiózis során rendellenességek gyakran lépnek fel. Triploid fajtáknál a háromszoros kromoszómakészlet miatt a meiózist követően különböző kromoszómaszámú pollenszemek képződnek, amelyek termékenyítőképessége változó. Ezért a triploid fajták általában rossz pollenadók. A pollenek nagy száma miatt közöttük is akad funkcióképes pollen, amely képes a termékenyítésre, de rosszabb terméskötődésre számíthatunk. Alma- és körtefajták között gyakori a triploid, pl. ‘Jonagold’, ‘Mutsu’, ‘Diel Vajkörte’, ‘Pap körte’. Pollenképződési rendellenességek előfordulnak diploid fajtáknál is, ennek mértéke függ az adott fajta hajlamától és a környezeti tényezőktől. Szilvafajták körében előfordul a hímsterilitás. Ennek oka az, hogy a pollen külső exine rétege hiányzik, a tapétum sejtek elnyomják a pollenszemeket.

Almatermésű és csonthéjas fajok pollenjeinek keresztmetszeti képe háromszög. A kajszifajták pollenmérete a gyümölcsfajokon belül nagynak tekinthető, míg az alma pollen kicsi.

A pollen mennyisége tekintetében nagy különbség mutatkozik a gyümölcsfajok és fajták között, mérőszáma a portokonkénti pollenek száma. Körtefajták közül például az ‘Avranchesi jó Lujza’ kevés pollent termel, míg a ‘Vilmos’ körte az előző fajtának többszörösét. A virágonkénti átlag porzószám is meghatározza egy fa pollentermő képességét, amely évjáratonként változhat. A díszalmafajták virágonként mintegy negyven porzót tartalmaznak, ezért is alkalmazhatók pollenadónak, míg a termesztett fajták virágaiban átlagosan húsz porzó található.

Virágzási sajátosságok

A megporzandó és a megporzó fajta virágzási idejének – főként a fővirágzás időszakának (a virágzásnak azon időtartama, amikor a kinyílt virágok aránya 50% fölött van, 10.1. ábra)– egymást nagymértékben át kell fednie, azaz fontos az együttvirágzás a kölcsönös megporzás lehetőségének biztosításához.

A fajták együttvirágzását különböző módokon vizsgálják (virágzásritmika, virágzásdinamika). Az eredményeket megjeleníthetik ún. virágzási fenogramokon (10.1. ábra), ahol a két fajta görbéje által határolt közös terület nagysága jelzi az együttvirágzás mértékét. Ideális esetben az átfedés mértéke 60–80%. Ha ez nem lehetséges, akkor a megporzandó fajta számára két, a virágzási időszakát együttesen lefedő pollenadót kell választani – legjobb, ha az egyik kicsit előbb, a másik kicsit később virágzik a megporzandó fajtánál.

A termesztők számára használhatóbb információ az, ha a fajtákat a mért adatok alapján virágzási időcsoportokba sorolják. Fajonként változó számú (általába 3–5) virágzási időcsoporttal találkozhatunk a szakirodalomban. Mint az alapképzésben felhívtuk rá a figyelmet, egy adott fajta számára pollenadóként csak a vele azonos, vagy legfeljebb a szomszédos virágzási időcsoportokba tartozó másik fajta alkalmas. Amennyiben ugyanis két fajta fővirágzási ideje megfelelően átfedi egymást, akkor a megporzandó fajta bibéjének életképessége és a pollenadó fajta pollenszóródásának ideje nagy valószínűséggel szintén egybeesik. A pollenadó jó, ha kicsit előbb kezd nyílni, mint a megporzandó fajta, így biztosított, hogy az első kinyílt virágok – amelyekből általában a legjobb minőségű gyümölcs kötődik – megporzódjanak.

A virágzás menete, a virágzás idejével kapcsolatos ismeretek, a virágzást befolyásoló tényezők az alapképzés során ismertetésre kerültek.

Almafajták virágzási fenogramja, a virágzási idők átfedése

Megporzás

Amikor a bibe életképes, felülete általában fényes, ún. bibeszekrétumot termel, a pollen könnyen megtapad a felületén. A virágok elnyílásakor a bibék barnulni kezdenek, szekrétumcsepp már nem található rajtuk. A pollenek megérésének időpontja az antézis, ekkor a portokok felnyílnak, megkezdődik a pollenszóródás. Az antézis általában a virágok nyílásának kezdetével esik egybe.

Megporzáskor a virágpor a bibe ragadós felületén megtapad. Ezután a pollen néhány órán belül csírázik, majd tömlőt hajt. Pollencsírázásnak nevezzük, amikor a pollentömlő a pollen pórusán keresztül kinőve láthatóvá válik. A pollen csírázásához nedvességre és tápanyagokra van szüksége, amit a bibén levő szekrétumcsepp biztosít. A szekrétumcsepp egy bórtartalmú cukros oldat. Minél magasabb a hőmérséklet, a pollenszemek annál gyorsabban csíráznak. Egyes fajták pollenje alacsonyabb hőmérsékleten is jól csírázik, ami előnyös tulajdonság, mert hidegebb időjárás esetén is biztosítja a megtermékenyülés lehetőségét. A begyűjtött pollen lefagyasztva évekig megőrzi csírázóképességét.

A csírázó pollen tömlője a bibén áthaladva a bibeszálban folytatja útját a magház felé. A pollentömlő vége tartalmazza a hímivarsejteket, a tömlő többi részében kallózdugók képződnek. A pollentömlő növekedéséhez az energiát a bibeszálban található szénhidrátok adják. Egy bibe felszínéről sok pollen tömlője indul fejlődésnek egyszerre, ezek közül csak néhány éri el a magkezdeményt. Magasabb hőmérsékleten a pollentömlők növekedése felgyorsul.

Effektív megporzási periódus

A magkezdemény élettartama behatárolt, így a sikeres termékenyülés egyik fontos tényezője. Amikor a pollen a bibe felszínére kerül, megindul a pollentömlő növekedése a bibeszálon át a magkezdemény felé. A pollentömlő növekedésnek időre van szüksége, és mire eléri a magkezdeményt, annak még életképesnek kell lennie. Williams vezette be a hatékony megporzási periódus (EPP) fogalmát. Ezt úgy kapjuk meg, ha a magkezdemény életképességének időtartamából levonjuk a pollentömlő bibefejtől magkezdeményig növekedéséhez szükséges idő hosszát. Gyorsabb pollentömlő növekedés és hosszabb magkezdemény élettartam növeli az EPP idejét. A magas hőmérséklet felgyorsítja a magkezdemény elöregedését, ugyanakkor a pollentömlő növekedést is, ezért az EPP hosszát az időjárás erősen meghatározza. Az alany, a nitrogén ellátás és más környezeti tényezők mind hatással vannak a magkezdemény élettartamára. A pollen bibére kerülésének ideje nagyon fontos eleme a hatékony megporzásnak. A virágnyíláskor vagy azt rövid időn belül követően megporzódott virágokból nagy biztonsággal kötődik gyümölcs. A gyümölcsfajták között azonos évjáraton belül különbségek vannak a hatékony megporzási periódus hosszát illetően.

A termesztők megfelelő technológiával biztosíthatják az EPP megfelelő hosszát. Az időben végzett és megfelelő mértékű ritkítás, a fák jó tápanyag ellátása (különösen nitrogén a rügydifferenciálódás idején), a megfelelő mikroklíma kialakítása szegélyező fasorral pozitív hatással vannak az EPP idejére. Ahhoz, hogy a virágnyílás idején a kellő mennyiségű pollen a rendelkezésre álljon, gondoskodni kell a megfelelő pollenadóról.

Termékenyülési sajátosságok

A legtöbb almatermésű és csonthéjas gyümölcsfajta önmeddő (ön-inkompatibilis), saját virágporától nem termékenyül, a természet ezzel védekezik a beltenyésztés ellen. Önmeddőségről beszélünk, ha a gyümölcsfajta (klón) önmagában telepítve, nem hoz megfelelő mennyiségű és csíraképes magvakkal rendelkező termést, vagy ha dichogámia miatt az öntermékenyülés akadályozott. Az önmeddő fajták csak akkor hoznak termést, ha virágaik egy másik fajta pollenjével porzódnak meg, szükségük van pollenadóra.

Az öntermékeny fajták saját fajtájuk virágporától is termékenyülnek. Öntermékeny a gyümölcsfajta (vagy klón), ha önmagában telepítve, saját virágporával való megporzás eredményeként a gazdaságos termesztéshez megfelelő mennyiségű termést hoz, s a gyümölcsökben csíraképes magvak képződnek. A saját virágpor származhat ugyanazon virágból (autogámia), ugyanazon fáról (geitonogámia), ugyanazon fajta másik fájáról (allogámia). Az öntermékeny fajtáknak abban az esetben van szükségük pollenadóra, ha az öntermékenyülésből származó gyümölcsök mennyisége vagy minősége nem megfelelő.

Az egyes gyümölcsfajok körében az önmeddő fajták aránya változatos képet ad. A mandulafajták jó részére az önmeddőség jellemző, míg őszibaracknál szinte az összes fajta öntermékeny. Szilvánál a teljesen önmeddő fajtáktól (pl. ‘Cacanska rana’) kezdve a részben (‘Cacanska lepotica’) vagy teljesen öntermékeny (‘Besztercei’) fajtákig minden változat előfordul. Ahhoz, hogy egy fajta számára meghatározzuk a pollenadók számát és arányát, tisztában kell lennünk az öntermékenyülésének mértékével.

Az alábbi táblázat mutatja be az egyes gyümölcsfajokat termékenyülési igényük szerint. Ez alapján megállapítható, hogy a gyümölcsfajták többségénél szükség van pollenadó fajta választására. Fajtatiszta ültetvények létrehozása mindössze őszibarack fajták és egyes kajszi- és szilvafajták esetében javasolt.

Gyümölcsfajok csoportosítása üzemi termesztésben levő fajtáik termékenyülési igénye szerint (Tóth, 2009)

Az ön- és idegenmegporzás során fellépő összeférhetetlenség (ön- és kölcsönös inkompatibilitás - SI) oka genetikailag meghatározott: az ún. S- lókusz génjei szabályozzák. Ezen géneknek számos allél-változatuk létezik, az egyes fajták S-allél változatai (S-genotípus) felelősek a fajták közötti inkompatibilitásért.

Az inkompatibilitás típusai

Sporofitikus (ön)inkompatibilitás (SSI):

A megporzandó növény bibefején lép fel, a pollen nem tud tömlőt hajtani, vagy nem tud a bibefejbe hatolni. A bibefej papillái és a pollen (vagy pollentömlő) közötti kölcsönhatás gyors, eredménye a kallózlerakódás, amely meggátolja a pollentömlő növekedést. Gyümölcstermő növények közül a mogyoróra jellemző a sporofitikus inkompatibilitás, eredményeként egyetlen fajta sem öntermékeny, és gyakori a fajták közötti kölcsönös meddőség is.

Gametofitikus (ön)inkompatibilitás (GSI):

A Rosaceae családba tartozó gyümölcsfajokra jellemző inkompatibilitási forma. A gátlás a bibeszálban jelentkezik: a pollentömlő nem tud keresztülnőni a bibeszálon, nem jut el a magházig. A saját fajta pollenje, illetve az a pollen, amelynek S-allélja megegyezik a megporzandó fajta bibéjének valamely S-alléljával, nem képes a termékenyítésre. Tehát az azonos S-genotípussal rendelkező fajták egymást kölcsönösen nem termékenyítik. Az S-gén két komponensének (a bibeszál-komponens és a pollen komponens) termékei fehérjék (RN-ázok, illetve F-box fehérjék), amelyek kölcsönhatása révén jön létre a gátlás a bibeszálban. Az inkompatibilis pollentömlők végében kallózlerakódás figyelhető meg.

Öntermékenység

Cseresznyénél az öntermékeny fajták általában olyan mutáns S-allélt hordoznak, amelyek képesek a saját és más fajták virágait is megtermékenyíteni (univerzális pollenadók). A fajták között gyakori a kölcsönös inkompatibilitás. Japán körtefajták között is találunk öntermékeny fajtákat (pl. ‘Osa-Nijisseiki’), amelynek oka szintén mutáción átesett S-allélban keresendő.

Almafajták között ritka az öntermékeny fajta, a saját pollennel megporzott virágokból sokszor partenokarp gyümölcsök fejlődnek. Az Angliában népszerű almafajta, a ‘Cox Orange Pippin’ öntermékeny változata a mutációs nemesítéssel előállított ‘Queen Cox’.

Az S-allélok kifejeződését befolyásolja a virágok kora. Almánál és japán körténél a nagyon fiatal és nagyon idős virágokban az allélok kifejeződése gyengébb, ezért ha ebben az állapotban kerül rájuk az elvileg inkompatibilis saját pollen, mégis megtörténik a terméskötődés. Japán körtéknél megfigyelték, hogy az egyes S-allélok által kódolt RN-ázok aktivitása allélonként különbözik. Emiatt lehetséges, hogy a különböző S- genotípusú fajták öntermékenységének mértéke változik.

A nemesítés fontos célkitűzése az öntermékeny fajták előállítása. Az ilyen fajták terméskötődése biztosabb, mint önmeddőké. Egyfajtás tömbökbe telepíthetők, viszont hátrányuk lehet a túlkötődés, ami miatt gyakran ritkításra szorulnak. Szerencsésebb ezért olyan fajtákat választani, amelyek öntermékenyülése mérsékelt, vagy amelyek önmeddők, de partenokarpiára hajlamosak. Az idegen pollennel szemben a saját pollennek olyan virágokban van nagyobb esélye a megporzásban részt venni, ahol a portokok és a bibe közel helyezkednek el egymáshoz.

Fajták kölcsönös termékenyülése

Ha két fajta egymást termékenyíteni képes, a kapcsolat kompatibilis, amennyiben nem, a kapcsolat inkompatibilis. A fajták között akkor lép fel kölcsönös inkompatibilitás, amikor a két fajta S-alléljai (S-genotípusa) megegyeznek. Amennyiben két diploid gyümölcsfajta S-alléljai közül az egyik azonos, akkor a kapcsolat részben kompatibilis. A terméskötődés ebben az esetben általában gyengébb, mintha a kombináció teljesen kompatibilis volna. A diploid fajoknál (pl. cseresznye) a fajták közti inkompatibilitás kiszámítható. Ugyanakkor például a hexaploid európai szilváknál nehéz teljesen megegyező S-genotípusú fajtákat találni, ezért ritka közöttük a kölcsönös inkompatibilitás. Alma-, körte- és cseresznyefajtáknál beszámoltak a fajták közötti egyoldalú inkompatibilitásról is, a jelenség kögött az egyes S-allélok eltérő kifejeződése állhat.

Terméskötődés

Nem minden megporzódott virágból kötődik termés. A terméskötődést a megporzott virágokhoz viszonyított beérett termések százalékos aránya jellemzi. Az egyes gyümölcsfajok, sőt fajták esetében a megfelelő termésmennyiség eléréséhez eltérő mértékű terméskötődés szükséges.

Gyümölcsfajok termésátlagai és az ahhoz szükséges optimális terméskötődési értékei (Soltész 1996 nyomán)

Általában a nagyobb gyümölcsű fajok (pl. alma, körte), fajták (pl. ‘Mutsu’) esetében alacsonyabb kötődési arány is elegendő a megfelelő termésmennyiséghez, míg a kisebb gyümölcsű fajoknál (pl. meggy), fajták (pl. ‘Jonathan’) a virágok nagyobb arányának kell kötődnie. Nagyobb virágsűrűséggel rendelkező fajták kisebb kötődési aránnyal is megfelelő termésmennyiséget adnak. Vannak olyan fajták, melyek terméskötődési mértéke (fruktifikációs hajlama) magas, ezeknél a fajtáknál a túlzott kötődés káros: a gyümölcsök elaprósodásához vezet (pl. ‘Alex’ cseresznyefajta).

Bizonyos gyümölcsfajok hajlamosak a szabályos megtermékenyülés nélküli gyümölcskötődésre: partenokarpia vagy apomixis útján való termésképződésre. Partenokarpia rendszeresen előfordul egyes körte- és almafajtáknál. Partenokarp gyümölcsök képződését almatermésűeknél a virágzás kezdetekor kijuttatott gibberellinkészítmények használatával indukálhatjuk. A gibberellin a sejtosztódást és növekedést serkenti, ezáltal a gyümölcsök mérete nagyobb lesz, alakjuk megnyúltabbá válik. A modern almatermesztő ültetvényekben gyakran használják fenti hatásai miatt. A gibberellinkészítmények a virágképződést indukálják, így az elfagyott virágok pótlására is alkalmasak, de kiválthatnak másodvirágzást is.

Apomixis jellemző pl. a dióra és a citrusfélékre. Az apomixis típusai az apospória és az adventív embriónia. Almánál találkozhatunk az apospória jelenségével, amikor az embrió az embriózsák egyik sejtjéből fejlődik. Adventív embriónia során a nucellusz vagy az integumentum sejtből fejlődnek magvak, ez a citrusfélékre jellemző.

Megporzási sajátosságok

Az alapképzésben már tisztáztuk, hogy a Rosaceae családba tartozó gyümölcsfajok esetében a pollen rovarok közvetítésével kerül az egyik virágról a másikra. A dió és mogyoró virágaira a virágport a szél juttatja el. A szelídgesztenye hím virágzataiból a pollen általában a nektárt gyűjtő rovarok tevékenysége révén jut a levegőbe, majd a szél által kerül a nővirágzatokra.

A virágok rovarlátogatottsága azok nektár- és pollentermelésétől függ. A nektár ún. nektáriumokban termelődik, amelyek a Rosaceae családban a porzók eredése és a magház között helyezkednek el. Az egyes gyümölcsfajok mézelő méhekre gyakorolt vonzóképessége függ a virágok által termelt nektár mennyiségétől, tápértékétől (főleg cukor) és a begyűjtés hatásfokától. Hideg vagy száraz időben rossz a virágok nektárprodukciója. A nektár cukortartalma a legfontosabb tényező a méhek vonzásában. A mérsékelt övi gyümölcsfajok közül a meggyvirágok nektárjának cukortartalma a legmagasabb, ezt követi csökkenő sorrendben az alma, szilva és az őszibarack. A kajszivirágok nektárjainak cukortartalma alacsony, a legkevesebb cukrot a körte nektáriumai termelik, nem csoda, hogy a körtevirágok nem vonzóak a nektárgyűjtő méhek számára.

A gyümölcsfajok legjellemzőbb megporzó faja a mézelő méh, az egyéb méhalkatú rovarfajok közül a poszméh is gyakori viráglátogató. A nektárgyűjtő méhek a porzókon állva nyújtják szipókájukat a nektár felé, és eközben a testükről pollen kerül a bibére. Más méhek a sziromleveleken landolnak, és szipókájukat a szirmok és a porzók között nyomják a nektár felé, ezeket hívják oldalmunkásoknak. Megporzást nem végeznek, mivel közvetlenül nem érintkeznek a bibével. A hosszú porzószállal rendelkező fajtákon (pl. ‘Red Delicious’) gyakoriak az oldalmunkás méhek. A pollengyűjtő méhek a legeredményesebbek a megporzásban, hiszen a porzókon állva dolgoznak, és közben rendszeresen érintkeznek a bibével. A virág élete során először a pollengyűjtő méheket vonzza, majd később kezdik látogatni a nektárgyűjtő méhek.

A méhek gyakran hűek a számukra vonzó gyümölcsfajtához. Ezért az egymást megporzandó fajtáknak egyformán attraktívnak kell lennie a méhek számára. Előfordulhat, hogy a méhek más növények virágait szívesebben látogatják, az ilyen elvonó növényeket (pl. gyermekláncfű, repce) az ültetvényben és környékén kerülni kell. Ha egy adott méhcsalád által bejárt területen belül van a megporzandó és a pollenadó fajta, a pollencsere a méhkaptárban is megvalósulhat.

A hideg időjárás, eső, erős szél a méhlátogatottságot, így a megporzás sikerét erősen lecsökkenti. A sikeres megporzáshoz hektáronként kihelyezendő méhcsaládok száma fajtától és termőhelytől függően változik. Általánosságban 2-5 méhcsalád szükséges hektáronként az almatermésű fajták számára, míg a csonthéjasoknál akár 8 család is szükséges lehet.

A pollenadó megválasztásának szempontjai:

A megfelelő pollenadó, amellett, hogy virágzási ideje átfedi a megporzandó fajtáét és virágpora kompatibilis, rendelkezik egyéb kívánatos tulajdonságokkal is. Az ideális pollenadó virágzástartama hosszú. A fajták virágzási sorrendjében a virágzási ideje stabil – évjáratonként kevésbé ingadozó. Nagy virágsűrűséggel rendelkezik, a virágok nagy mennyiségű életképes virágport tartalmaznak.

Termőhely-igénye egyezzen meg a megporzandó fajtáéval. Rendelkezzen megfelelő áruértékkel. A pollenadó számára szükséges agro- és fitotechnikai munkálatok, növényvédelem, szüret legyen összehangolható az ültetvény többi fajtája számára szükséges feladatokkal.

Fajták száma és aránya

Az idegenmegporzásra szoruló gyümölcsfajtáknál megfigyelték, hogy minél nagyobb a pollenadótól való távolság, annál rosszabb a terméskötődés. A pollenadók arányát a megporzandó fajta termésmennyisége és a pollenadó fajta áruértéke is befolyásolja. Ha túl sok a pollenadó, a túlkötődés révén a gyümölcsök elaprósodnak, és a fák terméshozása rendszertelen lesz (alternancia). Almaültetvényben megfigyelték, hogy a pollenadóhoz közel eső fák gyümölcse leaprósodik, a távol eső fák gyümölcsei viszont kicsik maradnak, mert bennük kevesebb mag fejlődik.

Célszerű olyan ültetvényeket létesíteni, ahol a pollenadó fajta maga is árufajta. Ez a legtöbb gyümölcsfaj esetében a fajták nagy választékának köszönhetően megoldható. A fajták arányát így a termesztő szándéka dönti el. Rovarporozta gyümölcsfajoknál az adott fajtát megporzó pollenadó fajta aránya minimum 15–20% legyen, szélporozta fajoknál (dió, mogyoró, gesztenye) fajtól függően 2–15%. Amennyiben egy önmeddő fő fajta telepítésében gondolkodunk, a pollenadók lehetnek kisebb áruértékű fajták, arányuk 5–10%.

Az üzemi gyümölcstermesztésben sokszor kevés fajta telepítése a kívánatos, azokat lehetőleg egy tömbbe helyezve, így megkönnyítve az agro- és fitotechnikai feladatokat. Minél kevesebb fajtát ültetünk azonban, és köztük a távolság minél nagyobb, annál kevésbé biztosított a gyümölcsfák biztonságos megporzása. Üzemszervezési okokból célszerű azonos érési időből 2-3 fajtát, vagy érési sort alkotó 3 vagy több fajtát választani az ültetvénybe.

Az ültetvénybe telepítendő fajták javasolt számát az egyes gyümölcsfajoknál az alábbi táblázat tartalmazza. Triploid fajták nem alkalmasok pollenadónak, minden triploid fajta mellé két diploid fajta szükséges.

Együttes telepítésre javasolt fajták száma

A sorok és fák elrendezése

A gyümölcsültetvényekben ideális, ha a sorok az észak-déli irányt követik. Ezekben a sorokban – szemben a kelet-nyugat irányú sorokkal – jobb a fény eloszlása, ezáltal a gyümölcs minőség is egyenletesebb. Észak-déli tájolású alma- és körteültetvényben nagyobb termésmennyiséget mértek. Kelet-nyugati tájolású sorokban a fák törzse a déli oldalon jobban felmelegszik, a nagy hőmérséklet különbség miatt a fagy hatására erősebben megrepedhet. Az ilyen kitettségű sorokban a virágrügyek a déli oldalon fejlettebbek, ezért nagyobb eséllyel fagyhatnak el.

A hektáronkénti nagyobb tőszám bizonyos határig a termés mennyiségét növeli. Nem mindegy azonban, hogy a magas tőszámot milyen elrendezéssel valósítjuk meg. A tőtávolság erőteljes csökkentése a fák beárnyékolódásához vezet, ezáltal kevesebb és rosszabb minőségű termésre számíthatunk. Ilyen ültetvényekben a sortávolság és tőtávolság aránya 3:1. Ha a sortávolságot csökkentjük, és a tőtávolságot növeljük (arányuk közelít a 2:1-hez), akkor a fák fényellátása kedvezőbb lesz, és nem kell számolni terméskieséssel.

Láthatunk példákat olyan elrendezésre is, ahol a sorok egymáshoz közel helyezkednek el, a szomszédos fák között mindössze fél méteres sávot hagynak szabadon (a lomb palást külsejétől számítva) a műveléshez. Ezekben az ültetvényekben az ültetvény ápolása nehezen kivitelezhető, a jelenlegi alanyhasználattal és gépekkel nem megoldható.

A sortávolság meghatározása után és a maximális pollenadótól való távolság ismeretében következtetni tudunk az egyes fajoknál az azonos fajtából telepíthető egymás melletti sorok maximális számára. A fajták ültetvényben való elhelyezését az alábbi táblázatban követhetjük nyomon.

A leggyakrabban alkalmazott fajtaelhelyezési változatok (Soltész, 2002 nyomán)

Ellenőrző kérdések

1. Mi a különbség az almatermésű és csonthéjas gyümölcsfajok között a magkezdemények számát, elhelyezkedését, életképességét illetően?
2. A virág mely tulajdonságai jelzik a jó minőségét?
3. Mit tud a triploid gyümölcsfajták pollenadó képességéről? Nevezzen meg néhány triploid fajtát!
4. Hogyan határozható meg két fajta virágzási idejének átfedése? Milyen mértékű átfedés szükséges a biztonságos megporzáshoz?
5. Határozza meg a hatékony megporzási periódus fogalmát!
6. Milyen módon lehet befolyásolni a hatékony megporzási periódus hosszát?
7. Milyen inkompatibilitási formákat ismer a gyümölcsfajoknál? Ismertesse a kialakításukban szerepet játszó genetikai hátteret!
8. Ismertesse az öntermékeny fajták előnyös és hátrányos tulajdonságait!
9. Miért van jelentőségük a partenokarp gyümölcsképzésre hajlamos fajtáknak? Mely gyümölcsfajra jellemző a természetes partenokarpia?
10. Hogyan indukálják a mesterséges partenokarpiát almánál? Milyen egyéb hatásai vannak az alkalmazott anyagnak?
11. Mi a nektárium szerepe? Hol helyezkedik el a gyümölcsfajok virágában?
12. Milyen virág sajátosságok vonzóak a méhek számára?
13. Melyek az ideális pollenadó fajta kritériumai?
14. Melyek a sorok és fák elrendezésének főbb elvei a gyümölcsültetvényekben?
15. Melyek a biztonságos megporzást segítő leggyakoribb fajtaelhelyezési változatok?

A fejezet elkészítéséhez felhasznált és tanulmányozásra ajánlott irodalom

Brózik, S., Kállay, T-né (2000): Csonthéjas gyümölcsfajták. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Nyéki J. (1980): Gyümölcsfajták virágzásbiológiája és termékenyülése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.
Nyéki, J., Soltész, M. (1996): Floral biology of temperate zone fruit trees and small fruits. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Nyéki, J., Soltész, M., Szabó, Z. (2002): Fajtatársítás a gyümölcsültetvényekben. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Soltész, M. (1997): Integrált gyümölcstermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Tóth, M. (1997): Gyümölcsészet. Primom Kiadó, Nyíregyháza.
Tóth, M. (2009): Gyümölcsfaj- és fajtaismeret. Egyetemi jegyzet. BCE Gyümölcstermő Növények Tanszék, Budapest.
Wertheim, S.J., Schmidt, H. (2005): Flowering, pollination and fruit set. In: Tromp, J., Webster, A.D., Wertheim, S.J. (szerk.): Fundamentals of Temperate Zone Tree Fruit Production. Backhuys Publishers, Leiden, p 216-239.